2024. július 24., szerda

Hajdújárásról az Amerikai Egyesült Államokba

Szalai Patrícia, a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanulója cserediákként tíz hónapon át élt és tanult Houstonban

A hajdújárási Szalai Patrícia igen fiatalon szerezhetett olyan tapasztalatokat és élményeket, amilyenekről sokan csak álmodozunk. Tizenhét évesen ki mert lépni a komfortzónájából, összeszedve bátorságát, hogy megszokott környezetét, a családját és a barátait hátrahagyva megvalósítsa az álmait. A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium tanulója a FLEX (Future Leaders Exchange Program) nevű cserediák-program keretein belül tanulmányi ösztöndíjjal tíz hónapon át az Amerikai Egyesült Államokban élt és tanult. Interjúalanyunk egyebek mellett az ott szerzett tapasztalatokról, a meghatározó élményekről, a kedves emlékekről és persze a legnagyobb kihívást jelentő nehézségekről is mesélt nekünk.

Tizenhét évesen igen határozott és merész döntést hoztál, és félelmet nem ismerve utaztál az ,,ismeretlenbe”. Mi hajtott téged?

– Mindig is hatalmas álmom volt, hogy utazzak, tapasztalatokat szerezzek, újabbnál újabb kultúrákat ismerjek meg, ebből kifolyólag elsősorban az elszántság hajtott. Ez adott energiát, ez motivált, ugyanakkor a családomtól és a barátoktól kapott támogatás és erő is nagymértékben hozzásegített ahhoz, hogy ne adjam fel, amikor néha-néha meginogtam. Az Amerikába való megérkezésemet követően négy hónapig igen erős honvággyal küszködtem. Ennek az volt az oka, hogy egy igencsak gyermekcentrikus családban nőttem, éppen ezért nagyon nehezen viseltem a hiányukat.

Milyen kritériumok alapján választották ki a középiskolásokat a FLEX programba?

– A kiválasztási folyamatban fontos tényezőnek számítottak a tanulók tanulmányi és versenyeredményei, ezenkívül meghatározó szempont volt a diákok személyisége, nyitottsága, motivációja, valamint a talpraesettsége is. Figyelembe vették továbbá, hogy a jelentkezők rendelkeznek-e olyan adottságokkal, amelyekkel végig tudják vinni ezt a programot, illetve képesek lesznek-e olyan eredményeket elérni, amiket esetleg a későbbiekben is kamatoztathatnak majd. Az angol nyelvi tudás azonban nem volt mérvadó, hiszen a program egyebek mellett éppen azt a célt szolgálja, hogy a tanulók minél magasabb szintre emeljék a nyelvi készségeiket. Szabadkáról ketten, Szerbiából nagyjából negyvenen, világszerte pedig mintegy kilencszázan utaztunk az Amerikai Egyesült Államokba, mindenki más-más helyszínre.

Texas fővárosában, Austinban (Szalai Patrícia archívumából)

Texas fővárosában, Austinban (Szalai Patrícia archívumából)

Milyen érzések kavarogtak benned, amikor kiderült, hogy ott vagy a jelöltek listáján?

– A papírokat októberben adtuk át, és csak jó néhány hónappal később, áprilisban tudtam meg, hogy bekerültem a Future Leaders Exchange Programba. Ezt követően július végén kaptam meg az értesítést arról, hogy Houstonba, az Amerikai Egyesült Államok negyedik legnépesebb városába, egyben Texas állam legnagyobb városába utazom, ahol egy afroamerikai származású fogadócsaládnál fogok lakni. Velük már az utazást megelőzően felvettem a kapcsolatot, így az első személyes találkozásunk alkalmával már nem voltak ismeretlenek számomra. Tíz hónapot töltöttem el a két lánytestvéremmel és az édesanyámmal. Azért nevezem így őket, mert mindvégig úgy tekintettek rám, mintha a családjuk tagja lennék, és ez nagyon jólesett. Rendkívül sokat köszönhetek nekik.

Milyenek voltak az első benyomásaid Amerikáról?

– Az első, amire felfigyeltem, az volt, hogy ott minden hatalmas, és még a fű is zöldebb. Más volt az egész ottani világ. Nagy meglepetésként ért továbbá az is, hogy más volt az emberek akcentusa, mint amire számítottam. Gyorsan beszéltek, számomra ismeretlen szavakat használtak. A hét óra időeltolódás is igencsak megviselt, ráadásul érkezésem után már másnap iskolába kellett mennem.

Miben más az amerikai iskola? Mesélj egy kicsit az iskolarendszerről, az oktatási módszerekről, a szabályokról, valamint az egész miliőről!

– Az ottani iskolarendszer sok mindenben eltér az itthonitól. Azt tapasztaltam, hogy valamennyivel könnyebb és kötetlenebb. Nagy váltás volt egy háromszáz diákot számláló intézményből egy több mint kétezres létszámú közösségbe kerülni. Folyton elvesztem. Szinte minden tanár tudta már, hogy ki vagyok, mivel folyamatosan tőlük kértem iránymutatást. Houstonban az iskolai oktató-nevelő tevékenység többségében gyakorlatorientált. Az intézményben a pedagógusok jobban figyelnek, illetve összpontosítanak arra, hogy miben tehetséges a diák, illetve mik a jövőbeli céljai. A tanárok mindenkit próbálnak bátorítani, hogy mutassa meg magát valamilyen formában. Egyáltalán nincs ,,klasszikus” felelés, nem létezik ez a fajta számonkérés. Az ellenőrzők kvízszerűek voltak. Nagyon sokat kellett írni, elsősorban esszéket, ahol több forrás alapján kellett megfogalmazni a véleményünket egy-egy téma kapcsán, és azt alá is kellett támasztani. A cél ezzel az, hogy megtanuljunk olyan megalapozott anyagokat írni, amelyekben érvelnünk kell, vagy éppen mérlegelni a rendelkezésre álló információkat, és az alapján megfogalmazni a következtetést. A teljesítményünket százalékban, vagy betűk formájában osztályozták. Házi feladatot szinte nem is kaptunk, hiszen minden teendőt elvégeztünk az iskolában. Összesen nyolc tantárgyunk volt. A középiskolásokat a tanulmányi eredményeik és a képességeik alapján osztják szét a különböző tantárgyak lehallgatására. Egy elsős diák tehát akár egy negyedik osztályos tanulóval is részt vehet közös tanórákon. Csupán egy-két kötelező tantárgyunk volt, a többit tetszés szerint választhattuk ki, sőt akár év közben is váltogathattuk azokat. Valójában ajánlatos is volt félévente ezt megtenni annak érdekében, hogy minél széleskörűbb tudást szerezzünk. A befogadó iskolámnak egyébként van egy egyetemi változata is. Azok a tanulók, akik tehetségesebbek, be tudják fejezni középiskolát és az egyetemet is egyszerre. Az intézményben a füzet helyett a laptop képezte a mindennapjaink részét. Emellett biztosított volt számunkra az ebéd is. Nagyon tetszett továbbá az is, hogy gazdag sportolási lehetőségek álltak rendelkezésünkre. Az iskola négy tornateremmel, öt konditeremmel, uszodával, minden sporthoz külön pályával sőt még színházzal is rendelkezik. Az intézményből nem tudtunk kimenni, amíg nem értek véget a tanítási órák, ráadásul a biztonság érdekében a bejáratnál ellenőriztek minket fémdetektorokkal, illetve egy személyes iskolai kártyánk is volt, amit le kellett húzni érkezéskor és távozáskor. Olyan volt, mint a filmekben.

A hajdújárási diáklány tíz hónapon át Houstonban töltötte a mindennapjait (Szalai Patrícia archívumából)

A hajdújárási diáklány tíz hónapon át Houstonban töltötte a mindennapjait (Szalai Patrícia archívumából)

Hogyan fogadtak, illetve hogyan viszonyultak hozzád az iskolatársaid, tanáraid?

– Nagyon nyitott és segítőkész volt mindenki. Egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy idegenként bántak volna velem, holott egyedüli európaiként eléggé kitűnhettem az afroamerikai diákok között. Egyszer sem éreztem magam kiközösítve, mert más a bőrszínem, a nemzetiségem, vagy a vallásom. Rendívül befogadóak voltak, aminek nagyon örültem. Az amerikai emberek különben is meglehetősen lazák.

Nyilván voltak nehézségek is a honvágyon kívül. Azokat hogyan sikerült leküzdened?

– Igen, voltak. Barátkozós típus vagyok, mégis nehezen tudtam mély kapcsolatokat, barátságokat kialakítani. Meglátásom szerint az amerikaiak igencsak nehezen nyílnak meg. Némi távolságtartást éreztem bennünk. A tanulmányi utam utolsó heteiben azonban már sokkal közvetlenebbek voltak az iskolatársak. Velük azóta is tartom a kapcsolatot, ugyanúgy, ahogy a fogadócsaládom tagjaival is. Nehézségként emelném még ki a tömegközlekedés veszélyességét, ami miatt nehéz volt eljutnom egyik helyről a másikra. Az anyukám utazó ápolóként dolgozott, ezért keveset tartózkodott otthon, ennek ellenére hétvégenként sokat utaztunk. Általuk eljutottam egyebek között Chicagóba, Mississippibe, Arkansasba és Washingtonba is. A szabadidőm nagy részét pedig az iskola és a sport töltötte ki: a fociedzések és -meccsek, a versenyek, a színészkedés és az emelt szintű órák. Ezek a tevékenységek mindig elterelték a gondolataim a felmerült nehézségekről.

A Mexikói-öböl partján (Szalai Patrícia archívumából)

A Mexikói-öböl partján (Szalai Patrícia archívumából)

Összességében mik voltak a legmeghatározóbb élményeid?

– Chicagóban a fogadócsaládommal részt vehettem egy esküvőn, és ezáltal betekintést nyerhettem az amerikai esküvők hagyományaiba. Mindig jól éreztem magam, amikor sportolhattam és színészkedhettem. Valójában az USA-ban ébredtem rá, hogy a színészkedés terén is szorult belém némi tehetség. Megannyi versenyen vettünk részt a csapattal, sok jutalomban részesültünk. A legkiemelkedőbb szereplésemként a híres Baylor Egyetemen megszervezett regionális beszédkészség-versenyt emelném ki, amelyen az előző fordulókban elért harmadik helyezésnek köszönhetően kerülhettem be a meggyőző beszéd kategóriába. Emellett a houstoni iskola futballcsapatával is több sikerben részesültünk. A tizennyolcadik születésnapom szintén hatalmas élményt jelentett számomra, ugyanis a családom szervezett nekem egy összejövetelt, finomabbnál finomabb ételekkel és italokkal. Rengeteg vendég eljött, hogy velem együtt ünnepeljék meg a felnőtté válásom napját.

Szalai Patrícia a houstoni iskola futballcsapatával több sikerben részesült (Szalai Patrícia archívumából)

Szalai Patrícia a houstoni iskola futballcsapatával több sikerben részesült (Szalai Patrícia archívumából)

Hogyan fogalmaznád meg, mit adott neked Amerika?

– Elképesztően sok élményt és emléket. Az iskolatársaim megajándékoztak egy blúzzal, amire mindenki aláírta a nevét. Kaptam egy focilabdát is a csapattársaimtól, hogy mindig emlékezzek rájuk. A legboldogabb azonban mégis amiatt vagyok, mert úgy érzem, ez a tanulmányi út megtanított az önállóságra. Mint már említettem, egy nagyon támogató és segítőkész családban nőttem fel. A szüleimre mindig, mindenben támaszkodhattam. Amerikában valamelyest magamra voltam hagyva, az iskolában fel kellett találnom magam. Be kellett osztani a pénzemet, ha valamit nem értettem, meg kellett értetnem magam, stb. Most már bátrabb vagyok, könnyebben megoldom a felmerülő problémákat, ugyanakkor nyitottabb is lettem az emberek felé. Nagyobb küzdőszellem van bennem, és sokkal jobban bízom önmagamban. Még inkább megszerettem az utazást, mások kultúráját és szokásait, igaz, az amerikai ételeket annyira nem, mert nagyon hiányzott a mama főztje. Ez az utazás abszolút kinyitotta a szemem a világ felé. Az USA-ban töltöttem be a tizennyolcadik életévemet. Azt a napot sosem felejtem el. Rendkívül jól éreztem magam, a testvéreimmel rengeteg nevettünk, táncoltunk, énekeltünk. Számos embert megismertem, akikre örökké meleg szívvel gondolok majd. Az amerikai álmom most beteljesült, de tudom, hogy a jövőben újra megélhetem majd, mert az amerikai álom vissza fog térni!

A Baylor Egyetemen megszervezett beszédkészség-verseny volt az egyik legszebb napja (Szalai Patrícia archívumából)

A Baylor Egyetemen megszervezett beszédkészség-verseny volt az egyik legszebb napja (Szalai Patrícia archívumából)

A texasi fogadó családdal a karácsonyt mókás pizsamában ünnepelték meg (Szalai Patrícia archívumából)

A texasi fogadó családdal a karácsonyt mókás pizsamában ünnepelték meg (Szalai Patrícia archívumából)