Énekszó nélkül nem tudna élni

A nyáron Ada község Életműdíjában részesült az adai Csonka Katica – Ilonka néni népdalénekes, aki élete egyik legfontosabb kitüntetésnek tartja ezt a kitüntetést, mivel több, mint hat évtizedes munkásságét ismerték el vele. A jelenleg hetvenkilenc éves asszony ugyanis már 1962-ben tizenévesként az Újvidéki Rádióban énekelt magyar nótákat, amelyek még a 90-es évek végén is szerepeltek a rádió daljegyzékén. A 70-es évek végétől azonban a népdalok éneklése és tanítása lett a mindene, miután a moholi nótafától, Zélity Klári nénitől számos moholi népdalt tanult meg, valamint énekelt az általa vezetett népdalkórusban is. Az 1997-ben alakult Vadvirág Hagyományápoló Kör asszonykórusának már alapító tagja és vezetője lett. Az asszonykórussal számos vajdasági és anyaországi elismerésben részesült, köztük Bodor Anikó- és Aranypáva-díjban.

Ilonka néni idős kora ellenére is életerős és lendületes, napjainkban is aktív vezetője több asszonykórusnak, ahol tiszta szívvel tanítja vidékünk népdalait Adán és Moholon. Mint mondta, az ének és az éneklés már kisgyermek korától az élete meghatározó része volt. Előbb otthon, majd az iskolai rendezvényeken és a templomi kórusban az egyházi ünnepségeken, később énekes esteken, a rádióban is énekelt, az utóbbi évtizedekben pedig a népdalkórusokban élhetett szenvedélyének. Saját bevallása szerint énekszó nélkül nem tudna élni, otthon még mostanság is szünet nélkül énekel.

– Édesapámnak, Varga Mihálynak köszönhetem az ének és a zene szeretetét. Gyönyörű hangja volt, nagyon szépen énekelt és prímtamburán játszott. Tőle örököltem a jó hangomat. Gyerekkoromban az volt a szokásunk, hogy vasárnaponként összeült a család, délután elkezdtünk dalolni és lámpagyújtásig abba sem hagytuk, mert villany nem volt. Édesapám tamburán játszott és együtt énekeltük a magyar nótákat, mindet sorba vettük azok közül, amiket ismertünk, egyik szebb volt, mint a másik – mesélte Ilonka néni.

– Sokáig nem volt rádiónk, tizenhat éves voltam, amikor édesapám vett egyet. Az éneklés volt a szokásunk, az ünnepi szórakozásunk, leült a család és énekeltünk. A jó hangomra felfigyelt Gere Vince adai plébános, akinek köszönhetően már gyermekként tagja lettem az egyházi kórusnak. Fiatal koromban gitároztam is. Vittem a gitárt a Tiszára, ahol muzsikáltam és énekeltem a fiataloknak, akik körbe vettek, hallgattak és nagyon szerettek. 1962-ben pályázatot hirdetett az Újvidéki Rádió új énekesek számára. Az ötven jelentkező közül beválogattak a legjobbak közé, akkor mindössze tizenhét éves voltam. Rajtam kívül még két férfit választottak ki, a topolyai Molnár Józsefet, aki későbbiekben is a rádió énekese maradt, valamint a csonoplyai Lép Ferencet. A rádióban magyar nótákat és csárdásokat énekeltem, ez alapozta meg a hírnevemet fiatal koromban. Ezt megelőzően gyerekkoromban is mindig befogtak az éneklésre a különféle rendezvényeken. Voltak énekóráink, amelyeken Nagy Ira volt az oktatónk, tőle is tanultam énekelni. Vass Pál zenetanárnál viszont gitározni tanultam, miután édesapám vett nekem egy gitárt. Adán sajnos akkoriban még nem volt zeneiskola. Ez óriási problémát jelentett számomra, hiszen később a rádióban azért nem vettek fel állandó énekesnek, mert nem fejeztem be a zeneiskolát. Azt mondták, ha befejezem, rögtön felvesznek. Így aztán amatőr énekesként szerepeltem, kétszer voltam felvételezésen, amikor is öt magyar nótát énekeltem fel. A magyarnóta-éneklésnek és a rádiós szereplésnek köszönhetően harmincnégy évesen csatlakoztam a Zélity Klári néni által vezetett asszonykórushoz, és azóta énekelek népdalokat – hallottuk Ilonka nénitől, aki hozzátette, hogy egész életében nagyon szerette a magyar nótákat és a népdalokat is, ugyanakkor a szebbnél szebb táncdalokért is rajongott. Kérdésünkre, hogy hány magyar nótát és népdal ismer, csak annyit mondott, hogy szám szerint nem tudja, ám kétségtelenül nagyon sokat.

Csonka Katica - Ilonka néni elmondta, hogy 1978-ban csatlakozott a Zélity Klára moholi nótafa vezette népdalkórushoz, amelynek tizenöt éven át volt a tagja. Előbb Moholon, majd Adán tartották a próbákat Zélity Klára vezetésével, aki számos népdalt tanított meg nekik, fejből diktálta azokat, az asszonyok meg lejegyezték. Sokfelé felléptek Vajdaság-szerte, amit valamennyien nagyon élveztek. Idővel azonban a kórustagok elhaltak, a kórus pedig megszűnt. Ilonka néni elmondta, hogy ezután néhány év szünet következett, majd csatlakozott a Vadvirág Hagyományápoló Körhöz, ahol Bodor Anikó zentai néprajzkutató, tanár kezdte tanítani őket, aki nemcsak szakmai tanácsadójuk volt, hanem népdalgyűjtést is végzett a körükben. Bodor Anikóval éveken át tartott az együttműködésük, aztán a néprajzkutató halála miatt sajnos megszakadt.

– Bodor Anikó nem énekelt velünk. Zélity Klára viszont igen, ő nagy hatással volt rám, nagyon értékeltem, mert szép és különleges népdalokat tanultam tőle. Anikó mindig kazettára énekelt, és ideadta nekem. Vettem egy magnós kisrádiót, azon lejátszottuk a kazettákat, és úgy tanultuk meg a népdalokat. Ő egy hónapban egyszer eljött meghallgatni bennünket, hogy jól énekeljük-e a dalt, vagy sem, és ha szükséges volt, akkor javított rajta. Zélity Klára mindig jött közénk és énekelt velünk, heti rendszerességgel tartottuk a próbákat. Zélity Klárától moholi dalokat tanultunk, majd ezt folytattuk Bodor Anikóval, aki Ada környéki dalokat is tanított nekünk, illetve Klári dalait is igyekezett összegyűjteni, mert népdalgyűjtő is volt, tőlünk is gyűjtött. Anikó nagyon megbízott bennem, mert értettem a kottához, nagyon jó hallásom van és szépen énekelek. A Vadvirág asszonykórusa 1997-ben alakult meg, azóta én vagyok a vezetője. Vezettem a kórust és tanítottam is az énekeket. Mondtam az asszonyoknak, hogy én ezt nem hagyom abba, mert nagyon szeretem csinálni. Eleinte hetente egyszer próbáltunk, akárcsak most. Jelenleg hatan-heten vagyunk az asszonykórusban, amelynek az összetétele nem sokat változott az elmúlt évek során. Tanítom a moholi Csobolyó Művelődési Egyesület asszonykórusát is, ami egy fiatal asszonykákból álló társaság, a legidősebb közülük mindössze ötven-egynéhány éves. Én beszéltem rá őket, hogy igyekezzenek addig elsajátítani, amit lehet, amíg én jól érzem magam, mert szeretném átadni nekik azokat a dalokat, amiket én kaptam Zélity Klárától. Annak idején azt mondta Gere Vince plébános, hogy a Jóisten jó hangot adott nekem, amit vissza kell adnom. Ezt igyekszem visszaadni és megszolgálni az énekléssel és a tanítással is – hallottuk a népdalénekestől.

A Vadvirág Hagyományápoló Kör asszonykórusa igen sok helyen fellépett az elmúlt évek során nemcsak Vajdaságban, hanem az anyaországban is. Csonka Katica elmondta, hogy az asszonykórus a fellépések mellett igen sok versenyen is részt vett, amelyeken számos díjban részesült. Úgy fogalmazott, minden díjat nagyra értékel, amit eddig kiérdemeltek, mégis talán az Aranypáva- és a Bodor Anikó-díj a legértékesebb közülük, az Ada község által adományozott Életműdíj pedig azért különösen fontos számára, mert ilyet nem mindenki kaphat meg.

Hozzátette, nagyon örül annak is, hogy jövőre Adán rendezik meg a Durindót és a Gyöngyösbokrétát, hiszen már a kezdetektől részt vesz a népzenei fesztiválon, amelynek állomásai közül az évek során egyet sem hagyott ki.

– Nagyon szerettek énekelni. Az volt a szerencsém, hogy a megboldogult férjem, Sándor sem ellenezte, hanem kifejezetten támogatott ebben. Nagyon sokfelé elkísért, ha volt rá lehetősége. Ő is örült a fellépéseimnek és a sikereimnek. Mindig azt mondtam neki, hogy mondd meg őszintén, nyolc osztályt fejeztem be, egy háziasszonynak tapsolnak a színpadon. Olyan szép élményeket kaptam és hoztam haza, amelyeknél szebb talán nincs is. Mindezt értékelte a családom is, a férjem, a lányom és a fiam – mondta Csonka Katica - Ilonka néni, aki hozzátette, jövőre ugyan már nyolcvanéves lesz, ám jól érzi magát és bírja erővel azt, amit csinál.

– Sok nálam fiatalabb ember sokkal komolyabb egészségügyi problémákkal küzd, mint én. Tavaly pacemakert cseréltek a szívemben. A műtét után rögtön kérdeztem a doktort úrtól, hogy ezután tudok-e még énekelni. Megkérdezte, hogy miért, erre azt válaszoltam neki, hogy azért, mert nagyon szeretek énekelni, a népdalkórus vezetője vagyok és szeretném folytatni ezt a tevékenységemet. Már több mint tizenegy éve van pacemakerem, és még mindig énekelek. Tíz évvel fiatalabbnak is elnéznek, mondják, hogy letagadhatnám a koromat, de nem akarom. A Jóisten ennyit adott, úgy látszik, hogy van még feladatom, ezért érzem ilyen jól magam – fogalmazott az Életműdíjjal kitüntetett népdalénekes és kórusvezető.