„Egy nagy család vagyunk”

A diákotthonról készített videónkat ITT nézheti meg.

Délután négyet üt a toronyóra, amikor leparkolunk a muzslyai templom előtt: Nagybecskerekről érkezünk az Emmausz Kollégium látogatására. Okkal jártunk előtte ugyanis a Szathmáry Karolina Kollégiumban, hisz a két egyházi alapítású diákotthon között a mai napig szoros az együttműködés: értékrendjük éppoly azonos, mint a múltbéli kötődésük.

A fiúkollégium épületét 2002-ben adták át rendeltetésének, ám a muzslyai egyházközösség már korábban is lakhatást biztosított azoknak a bánáti fiúknak, akiknek erre nagy szükségük volt. A Nagybecskereken tevékenykedő iskolanővérek példáját követve ugyanis a papi tanács úgy döntött, hogy a rászoruló ifjakat is támogatja a tanulmányaik elvégzése során – mesélte Kalapis Sztoján szalézi szerzetes, a kollégium igazgatója.

– Látva azt, hogy a nővérek milyen jó eredményeket érnek el a lányokkal, megboldogult Huzsvár László nagybecskereki megyéspüspök felkérte a papi tanácsot, hogy találjon egy olyan helyet, ahol fiúkat is el lehetne szállásolni. A választás Muzslyára esett: itt ugyanis jókora telekkel rendelkezik az egyházközösség, és így alkalmasnak tűnt a kollégium megépítésére – tért ki a kezdetekre Sztoján atya, aki valósággá váltotta az ötletet.

A tervek 1998-ban készültek el, 2000-ben pedig a munkálatok is megkezdődtek. A fiúkollégium alapjaira az első adományt Stanislav Hočevar nyugalmazott belgrádi érsek biztosította a püspökké avatása évében. Az építkezést a magyar kormány jóvoltából tudták folytatni: elsősorban az akkori Apáczai Közalapítvány által biztosított eszközökből épült meg az első szárny. Később a németországi Caritas is nyújtott támogatást. A kollégium teljes egészében adományokból épült fel – hangsúlyozta az igazgató, aki kérdésünkre nyíltan beszélt a diákotthon fenntartásának legnehezebb időszakáról is.

– A legnehezebb azokban az években volt, amikor a kormányváltás ideje alatt elapadtak a magyarországi támogatások. A két mandátumos időszak túl hosszú volt ahhoz, hogy más forrásokból problémamentesen átvészeljük. Kénytelenek voltunk saját disznóállományt tartani: erről a testvérem gondoskodott Erzsébetlakon, ám a takarmány beszerzése is gondot okozott. Többször kértünk a szülőktől támogatást, ugyanakkor terményben fizethették a kollégiumi díjat is. Nehezen, de kitartottunk nyolc éven át. Azóta is a magyar kormány támogatásának köszönhetjük a zavartalan működést – hangsúlyozta a kollégium igazgatója, akitől a kollégiumhoz fűződő legszebb pillanatok felől is érdeklődtem.

– Számomra a legboldogabb pillanatok azok, amikor a diákjaink mutatják a bizonyítványukat, és látjuk az eredményeiket. Akkor is büszkék vagyunk, amikor felkészülnek egy-egy ünnepre: közösen emlékezünk meg a forradalomról és más jeles napokról, vagy éppen a szalagavató bálon ünneplünk együtt. Ezek olyan események, amelyek építik a gyerekeket, számunkra pedig bátorságot és erőt adnak arra, hogy kitartsunk és menjünk tovább – vallotta a diákok és nevelők által mélyen tisztelt szerzetes.

NEMZEDÉKEK OTTHONA

Az évek folyamán a kollégium vezetősége senkitől sem akarta megvonni a továbbtanulási lehetőséget, így egy időben ötágyas szobákban éltek a fiatalok. Volt olyan év, amikor 74 diákjuk volt az 56 férőhelyre – mesélte Gerdof Zsolti nevelőtanár, aki a kollégium pénzügyeivel és a pályázatokkal is foglalkozik.

– 2010-ben kezdtük meg az új szárny építését, ahol a tornaterem és a tanulószoba kapott helyet, de 79-re bővült a férőhelyek száma is. Sajnos azóta a kivándorlás rányomta a bélyegét a kollégiumi életre is: idén 45 lakónk van. A mindennapi életet igyekszünk közösségkovácsoló és -megtartó programokkal gazdagítani. Szép példája volt ennek az a faültetés, amelyet a nagybecskereki apostoli kormányzó kezdeményezett. A becskereki leánykollégium lakóival együtt Eleméren ezer facsemetét ültettünk el egy kirándulás keretében. Kihasználjuk ezeket a lehetőségeket, hisz nagy élmény a gyerekeknek. Minden alkalmat megragadunk a közös utazásokra. Volt, hogy a Magyar Napokra kaptunk meghívást Budapestre, ugyanakkor háromszor utaztunk már Csíksomlyóra is. Nemrégiben az écskai kastélyt néztük meg, miközben egy jót korcsolyáztak is a diákjaink. Sőt tartottak ott egy alkalmi versenyt, amelyen a gyerekeink egy „családi forró csokizást” nyertek. Nagy volt a felajánló meglepetése, amikor tömegestől érkeztünk beváltani a nyereményt. A kiszolgáló meg is jegyezte, hogy családi adagról volt szó... Tájékoztattam, hogy igen: mi egy nagy család vagyunk – mesélte nevetve a nevelőtanár, miközben azért elmondta, hogy a pincért mégsem sodorták a szívszélhűdés határára: a felajánlott adagon felüli rendeléseket természetesen kifizették.
Közben az ismerős felszolgáló azért megjegyezte, hogy „Zsolti, ez nem mind a te gyereked”. Ő pedig azonnal megcáfolta: „Dehogynem!” A nevelőtanárokhoz ugyanis a fiúk a nap minden pillanatában fordulhatnak ügyes-bajos dolgaikkal, gondjaikkal, de akkor is, amikor csak a gondolataikat szeretnék megosztani valakivel.

– Nevelőnek lenni teljesen más, mint tanárként dolgozni. A tanár leadja az anyagot, majd kikérdezi, és osztályoz. Mi, nevelők nem osztályozunk. A munkánk eredményét a gyerek tetteiben és gondolkodásában látjuk: ha előrelépett a tanulmányaiban, lelkileg fejlődött és érlelődött. Ismernünk kell a gyereket, a hátterét és az életmódját. Csak így tudunk változtatni és segíteni azokban a pillanatokban, amikor a gyerekeinknek a legnagyobb szükségük van támogatásra. Nagyon jól emlékszem a kezdő éveimre, amikor igen sok változást eszközöltem a kollégiumi életre vonatkozó szabályokban. Akkoriban egy diák nyíltan a szemembe vágta, hogy amióta én itt vagyok, rosszabb lett minden. Meglepetésemre tavaly februárban meghívott az esküvőjére. El is mentem, és büszkén mutatott be a jövendőbeli feleségének meg a családjának. Megköszönte, hogy a középiskolás éveiben vele voltam, majd később az öccsére is figyeltem, aki szintén a kollégiumban töltötte el a diákéveit. Az ilyen visszajelzések megerősítik az embert a hitében és kitartásra ösztönzik. Azt a meghívót is őrzöm a mai napig, amellyel egykori diákom a saját fia keresztelőjére invitált meg. A papíron a következő szöveg állt: „Szeretettel meghívlak a jövendőbeli diákod keresztelőjére”. Ezek a pillanatok éltetik az embert – fogalmazott Zsolti, aki több mint 15 éve nevelőtanár a muzslyai diákotthonban.

ÉLTETŐ KÖZÖSSÉG

Az Emmausz Kollégium elsősorban a bánáti diákoknak nyújt otthont, ugyanakkor több bácskai diák is lakója. Vladić Denisz az Óbecse községhez tartozó Pecesorról érkezett: szakácsként képzeli el a jövőjét, hiszen a családjában ez hagyomány. Fontos volt számára az is, hogy tanulmányait magyar nyelven folytassa, így a nagybecskereki Jovan Trajković Közgazdasági és Kereskedelmi Középiskolára esett a választása.

– A kollégiumról is sokat hallottam már akkoriban, hiszen egy ismerősöm szintén itt lakhatott, amikor Nagybecskereken járt iskolába. Már három éve itt élek én is, ám nagyon gyorsan elmúlt ez az idő. Jó a társaság: háromágyas szobákban vagyunk, külön fürdőszobával. A napi programok is tetszenek. Van lehetőség focizni, valamint kézilabdázni és röplabdázni is lehet. Szabadtéri pályákkal és tornateremmel is rendelkezik a kollégium, sőt csocsó-, biliárd- és pingpongasztal is van. Emellett többször is szervezett a kollégium nekünk kirándulásokat és külföldi utakat. Számomra a romániai út volt a legélvezetesebb: először egy éjszakát Budapesten töltöttünk el, majd onnan mentünk vonattal tovább. Több településen is átutaztunk: nagyon sok előadást nézhettünk és különböző programokon vehettünk részt – mesélte a pecesori végzős diák, aki kérdésemre, hogy mit nyújtott számára a három év alatt a kollégium, egyből rávágta: szeretetet.

Tatár Teodor szintén végzős, ő már négy éve lakója a muzslyai fiúkollégiumnak. Annak idején az Egészségügyi Középiskola vonzotta Torontálvásárhelyről Nagybecskerekre.

– Amellett, hogy magyar nyelven folyik az oktatás, továbbtanulási lehetőségeket is nyújt az iskola. Nem volt mellékes számomra az sem, hogy olyan szakra iratkozzak, amely a későbbiekben jobb megélhetést biztosít számomra. Az iskola kiválasztása után már egyértelmű volt, hogy a muzslyai kollégiumra is pályázok. Az idősebb testvérem két évig volt lakója a diákotthonnak, így a szüleim már tudták, hogy jó itt lenni. Mi délelőtt járunk iskolába, így két óra körül, ebédre érkezünk vissza. Négy óráig pihenőnk van, majd a tanulószobában kell lennünk este hétig, fél óra szünettel. Vacsora után ismét szabadidőnk van, vagy esti programunk. A lámpaoltásra az esti ima után kerül sor, tíz órakor. Gyorsan múlnak a napok, mert nagyon jó a társaság. Szeretem, amikor turnékat szervezünk csocsóban vagy fociban. A nevelőinkkel, Zsoltival, Ferivel, Zolival is épp olyan jót tudunk beszélgetni, mint Sztoján atyával. Mély barátságok születnek, hiszen együtt töltünk szinte minden napot – mondta a torontálvásárhelyi fiú.

Hasonló tapasztalatokat oszt meg velem Palatinus Gellért is, aki szintén a nagybecskereki Egészségügyi Középiskola végzős tanulója.

– Fontos volt számomra, hogy olyan szakmát válasszak, amivel segíthetek az embereken. Emellett számított az is, hogy magyar nyelven tanulhassak. A távolság a választásnál nem volt szempont, az azonban hatalmas segítség volt, hogy bejutottam a muzslyai kollégiumba. Az elején kicsit nehéz volt beilleszkedni, kerestem az osztálytársakat, tapogatóztam, hogy kikkel tudnék jóban lenni. Most már elmondhatom, hogy az elmúlt négy év mély nyomot hagyott bennem. Sok barátra tettem szert, a nevelők jók, a társaság kiváló. Szívesen emlékszem az écskai kirándulásra, vagy arra a napra, amikor a leánykollégium lakóival együtt ültettünk facsemetéket – magyarázta az ürményházi fiatalember, aki az iskola befejezését követően idősek otthonában kíván elhelyezkedni ápolóként.

A végzősök kérésemre meséltek azokról az esti próbákról is, amelyeken a szalagavató bálra készülnek a nagybecskereki leánykollégium lakóival. A lányok ugyanis csütörtökönként Muzslyára utaznak, ahol a fiúkkal együtt készülnek arra az ünnepségre, amely életük meghatározó szakaszának lezárását jelképezi. Egy olyan időszak végére kell ugyanis pontot tenniük, amelyben a kollégiumi élet határozta meg a személyiségüket és jövőjüket is – vallották a végzős fiatalok.

Sorozatunkban azokat a Vajdaság területén működő diákotthonokat látogattuk meg, amelyek bentlakást biztosítanak a magyar ajkú diákjainknak. A lehetőségek mellett elsősorban azt a hangulatot kívántuk bemutatni, amely a közösségi életet jellemzi. Ezt a helyszíneken készített felvételekkel igyekeztünk közel hozni olvasóinkhoz a honlapunkon megjelenő Magyar Szó Extra mellékletünkben. Reméljük, hogy a sorozatunkkal segítettünk a magyar diákoknak megtalálniuk azt a vajdasági diákotthont, amely lehetőséget nyújt számukra, hogy szülőföldjükön érvényesüljenek. Köszönjük, hogy követtek bennünket!