-- Miért vagy ilyen lehangolt és kedvetlem már napok óta? – kérdezte Buzás Misi kollégám egy napon a szerkesztőségben, mire én azt válaszoltam, hogy elegem van mindenből: csak csendre és nyugalomra vágyom!
– Á, azon könnyű segíteni, menjetek el Katiékhoz Zaovinéba, ott garantáltan néhány nap alatt lelki békére találsz és ujjászületsz – mondta. Majd azonnal hozzátette: mire visszaérek a komputeremhez, addigra ízelítőnek átküld néhány felvételt, amit Mártival, a feleségével készítettek az ottani üdülésük során. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy olvassam el Horváth Ági zentai kolléganőnk néhány évvel ezelőtt, a Magyar Szóban megjelent riportját, arról hogyan kerültek Gagićék Vajdaságból a Tarára.
Miután megnéztem Misi felvételeit és elolvastam Ági cikkét, azonnal kedvet kaptam egy tarai kiruccanáshoz. Megbeszéltem a férjemmel, és rögtön hívtuk Katit, hogy lefoglaljunk a vendégházukban néhány napot. Mindez tavaly május elején történt, mégis csak augusztus közepére tudtak három éjszakát biztosítani számunkra – akkora volt az érdeklődés.
Azt sem tudtuk, hol van Zaovine, még kevésbé, kik azok a Katiék, és őszintén szólva, kissé kételkedem abban is, hogy néhány nap alatt képes leszek „újjászületni”. Az az igazság, hogy számunkra évek óta Görögország jelenti a nyaralást, kikapcsolódást; hegyekben még nem üdültünk, távol áll tőlünk a barangolás, túrázás -- egyszóval nem sok tapasztalattal indultunk útnak.
Végre elérkezett az indulás ideje. Férjem egyeztetett Katival az útirányt illetően, ennek ellenére két alkalommal, oda- és visszafelé is sikerült rossz irányba kanyarodtunk. Én azonban egy cseppet sem bosszankodtam, mert amerre jártunk -- pontosabban bolyongtunk--, festői szépségű tájban gyönyörködhettünk.
Sokan vannak, akik megmagyarázhatatlan vonzalmat éreznek egy-egy ország, kultúra, vagy történelmi kor iránt. Egyesek szerint ez nem több olyan sajátos érdeklődésnél, mely inkább személyiségünkből és élményeinkből táplálkozik. Mások úgy vélik, akár annak jele is lehet, hogy egy korábbi életünkben kapcsolatba kerültünk ezekkel a kultúrákkal, országokkal, tájakkal. Én a hegyekhez vonzódom, valószínűleg az előző életemben a hegyekben élhettem, ezért szeretem rajongásig az ilyen típusú vidéket.
És Tarát nem lehet nem szeretni. Az amerikai Forbes magazin a Balkán öt gyöngyszeme közé sorolja. Zaovine pedig egy icinyke-picinyke kis falu, szinte érintetlen természeti oázis, lélegzetelállítóan szép táj veszi körül, zöldellő lankákkal, lombhullató és tűlevelű erdőkkel, kristálytiszta vízű patakokkal, és -- mélységes csenddel, nyugalommal.
Nos, ez az, ami nekem kell! – állapítottam meg, amikor ötórás autózás után megérkeztünk Katiékhoz, a Spajići- tóra néző hangulatos, fenyőfából épült két ház elé. Az egyikben ők laknak, a másik a vendégház, amelyet nem véletlenül neveztek el Tarai varázslatnak (Tarska čarolija). Kívül-belül valóban varázslatos, akár egy mesebeli mézeskalácsházikó: minden apró részlete a vendégek kényelmét szolgálja. Kati figyelme a legapróbb részletekre is kiterjed: vendégváró, jóféle pálinka a hűtőben, apró csokoládék az asztali kosárkában, Taráról szóló ismeretterjesztő könyvek és idegenforgalmi kiadványok a polcon, étlap az asztalon – hiszen igény szerint főz is a vendégeknek.
Mivel csupán néhány nap állt rendelkezésükre, férjem az út fáradalmait pihente ki, én pedig Viktor unokámmal már aznap délután nagy sétát tettem a környéken. Közben arról beszélgettünk, hogy Japánban egyre népszerűbb a shinrin-yoku, azaz az „erdőfürdőzés”, vagyis az erdei kirándulással egybekötött stressz-csökkentő és immunerősítő terápia. Az erdőben járni önmagában nem új dolog, de a lényeg a hogyanban, a tudatosságban keresendő – vélik a japánok. Az erdőfürdőzés során minden érzékszervünkkel „megmerítkezünk” az erdő atmoszférájában: lassan sétálunk, egyszerre figyelünk a természetre és saját magunkra – magyaráztam az unokámnak.
Erre Tara tökéletes lehetőséget nyújt.
Másnap Katiék javaslatára ellátogattunk a nemzeti park egyik leghíresebb kilátójához, az 1065 méter magasan lévő Banjska Stenára. Az út egy részét autóval tettük meg, majd az utolsó kilométeren az erdőn keresztül gyalogoltunk. A végén egy ösvényen haladtunk tovább, ahol a talaj szinte holdbéli tájra emlékeztetett. Az út végén a fakorlátokkal elkerített kilátóhelyre érkezünk, ahonnan csodálatos a kilátás az alattunk elterülő Drinára, a Perućac-tóra. Érdemes a közelben lévő másik sziklaszirthez is elsétálni -- ahonnan szintén lélegzetelállító panoráma vár ránk.
Mivel még otthon elhatároztam, hogy Tarán kipróbálok néhány olyan terápiát, amiről a Gyógykalauzban cikkeket közlök, vagyis kipróbálom, hogyan működik az elmélet a gyakorlatban. Így az erdőterápia részeként következett a „faölelés”. A japánok szerint ez növeli az oxitocin szintjét a szervezetben, ami nyugodt, ellazult állapotot eredményez, csökkenti a szorongást, a depresszió tüneteit valamint a vérnyomást is.
Kinéztem magamnak néhány fát, és mindegyiket körülölelgettem, közben figyeltem, mit tapasztalok magamon. Nos... nálam nem igazán működött a dolog. Vagy azért ment nem vagyok japán, vagy mert hadilábon állok az alternatív dolgokkal. Többszöri próbálkozás után unokám figyelmeztett, hogy jó lenne most már abbahagyni, mert a turisták eléggé furcsán nézik, mit csinálok.
-- Nem érdekel – mondtam -- nekik fogalmuk sincs mi az a shinrin-yoku.
Az egész terápiának végül is az lett a hozadéka, hogy sok-sok bogár mászott rám, alig tudtam tőlük szabadulni.
A Tarán eltöltött röpke 3 nap csodálatosan telt el.
Újvidékhez közeledve, már a mišeluki alagutat elhagyva azt vettem észre, hogy hirtelen zavarni kezd a mindenfelől áradó zaj: jobbra az autó gyorsul, balra lassít és csikorog a fék, közben dudaszó, zene, kiabálás, hallom a fúró hangját, utat javítanak...Mindezt egy percen belül kell feldolgoznia az idegrendszeremnek? Biztosan nem könnyű feladat, csoda, hogy még bírja.
Egy percre behunytam a szemem és gondolatban visszaröppentem Tarára. A természet különleges csendje és nyugalma ideális környezet volt számomra az elvonuláshoz. A hatalmas fák susogása, a madarak csicsergése, a patak csobogása mind hozzájárult ahhoz, hogy képes legyek egy kicsit elcsendesedni és megtalálni a belső békémet. A természet közelsége kissé megnyugtatta az elmémet, segített eltávolodni a mindennapi problémáktól. A Tarán töltött idő lehetőséget adott arra is, hogy mélyebben kapcsolódjak önmagamhoz, és felfedezzem azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek a hétköznapok zűrzavarában gyakran elnyomódtak.
Miután itthon napokig lelkesen meséltük az élményeinket, felhívtuk Katiékat – ez tavaly augusztus végén történt, s hogy ne maradjunk le -- lefoglaltunk egy hetet az idei nyár júliusára a varázslatos Tarán.
Nyitókép: Katiék házai madártávlatból
