2024. április 20., szombat

Valóban rákkeltő az aszpartám?

Az aszpartám az egyik legelterjedtebb és leggyakrabban használt mesterséges édesítőszerünk. A közelmúltban viszont nagy port kavart az a hír, melyben potenciálisan rákkeltő anyagként tüntették fel. De vajon mik is azok az édesítőszerek? Veszélyesek-e az emberi szervezet számára? Mit kell tudnunk a rákkeltő anyagok kategorizálásáról?

Az édesítőszerek olyan vegyületek, melyek a nyelvünkön elhelyezkedő édes ízt érzékelő receptorokat ingerelni képesek. Az itt megszületett inger ingerület formájában eljut az agyunkba, ott pedig megszületik az édes ízérzet. Az emberi szervezet kedveli ezt a fajta stimulációt, hiszen évezredekkel ezelőtt az édes dolgok mind-mind energiában és tápanyagban gazdag ételeket képviseltek, úgymint az igazán érett gyümölcsök, a méz vagy éppen a tej. A 21. században viszont, mikor a technológia megengedi számunkra, hogy finomítsuk az összetett szénhidrátokat, vagy tiszta formában használjuk a cukrokat, különböző feldolgozott élelmiszerek formájában, például a kekszek, csokoládék, sütemények, szénsavas üdítőitalok formájában, nagy problémát jelent számunkra az agyunkba az evolúció során beívódott édes íz utáni sóvárgásunk. Egy-két pohár üdítőital elfogyasztása akár egykilónyi gyümölcs cukortartalmával vetekedhet. Gondoljunk csak bele, mennyivel „nehezebb” egy kiló édes barackot elfogyasztani, mint lehörpinteni pár deciliter kólát. A magas százalékarányban egyszerű szénhidrátokat tartalmazó étrend viszont nagyban megnöveli az elhízás kockázatát, inzulinrezisztenciához, cukorbetegséghez, magas vérzsírpanelhez, érelmeszesedéshez, magas vérnyomáshoz és más metabolikus betegséghez vezet, vezethet.

Ezért is kezdtek el a tudósok már évtizedekkel ezelőtt, valamilyen megoldást keresni az édes íz negatív hatásainak kiküszöbölésére. Elkezdtek olyan vegyi anyagokat keresni, melyek nem károsak az emberi szervezetre, édes ízűek és nincs kalóriaértékük, azaz nem ingerlik a szervezet belső elválasztású rendszerének inzulin-glükagon rendszerét. Egyes édesítőszerek annyiszor édesebbek a standardként ismert szacharózhoz (répacukorhoz) képest, hogy kalóriatartalmuk és pajzsmirigyingerlő hatásuk elhanyagolható. Ebbe a kategóriába tartozik mai főszereplőnk, az aszpartám is. Érdekes tény, hogy ez a mesterséges vegyület nemhogy nem tartozik kémiai értelemben a cukrokhoz, összetételében két aminosavat tartalmaz, mely aminosavakról tudjuk, hogy a fehérjék építőkövei.
A legenda úgy tartja, hogy a hatvanas években egy gyógyszerkutató vegyész, James Schlatter egy gyomorbántalmak elleni gyógyszeren kísérletezve véletlenül megnyalta az ujját, és hihetetlenül intenzív édes ízt érzékelt a nyelve hegyen. Megjegyezném a fiatal olvasók számára, akik potenciálisan a kémiaórák keretében laborgyakorlatokon vehetnek részt, hogy szigorúan tilos bármilyen anyagot megkóstolni vagy lenyelni, amit a kísérletekhez használunk.

A cégnek viszont kapóra jött James felfedezése, és egy pár éven belül, az akkori engedélyek beszerzése után el is kezdték az aszpartám gyártását. Bár az aszpartám kétszázszor édesebb a kristálycukornál, lúgos kémhatás és hő hatására bomlik. Ennek megfelelően nem lehet termikus technológiával készült diabetikus termékekben használni, üdítőitalok esetében viszont sem a kémhatás, sem pedig a magas hőmérséklet nem okoz akadályt. Ennek értelmében szinte az összes, főleg világszerte elterjedt, úgynevezett „zero”, illetve „light” energiaital és szörp esetében előszeretettel használják ezt a mesterséges cukorhelyettesítőt. Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a WHO, illetve egy karcinogén vegyületeket vizsgáló világszervezet nem kategorizálta az aszpartámot a potenciálisan rákkeltő anyagok közé.
Mit is jelentenek ezek a kategóriák? A bizonyítottan rákkeltő anyagok (1-es kategóra) közé soroljuk például a dohányzást és a napsugárzást, a valószínűleg rákkeltő anyagok között említhetjük (2a) a bő zsírban sütött élelmiszereket vagy épp a vörös húsokat, a potenciálisan rákkeltő vegyületek csoportját (2b) bővíti az aszpartámon kívül még az egyszerű kávé vagy épp a savanyított, azaz fermentált élelmiszerek is. Már a példákból is látszódik, hogy a potenciálisan rákkeltő kifejezést, bár első olvasásra igencsak bizarrnak hangzik, át kell formálnunk a fejünkben. E csoportok közötti különbségeket természetesen nem hasraütésszerűen, hanem tudományos toxikológiai vizsgálatok eredményeinek összegzésével határozzák meg. Nagyon fontos a méregtanban, toxikológiában különbséget tennünk a kísérletekben részt vevő alanyok és a „méreg” mennyisége és az alanyok időbeli kitettsége között. Egészen más szemmel kell vizsgálnunk egy sejtes kultúrán elvégzett kísérletet, mint egy állati vagy épp emberkísérletet.

Az 1-es kategóriába tartozó anyagok esetében tudományos bizonyítékok támasztják alá, hogy az adott anyag az emberi szervezetben megnöveli a mutáció, majd a rák kialakulásának kockázatát, de a későbbi kategóriák esetében ezek a következtetések nem teljesen egyértelműek az emberre vonatkoztatva, vagy épp a műveleteket nem is humán, hanem animális modelleken végezték el. Pont ezeknek az információknak a birtokában érdemes kicsit szélesebben vizsgálnunk az előbb említett csoportokat. Míg a karcinogéncsoportosítást végző intézmény nem veszi figyelembe az emberre vonatkozó kitettséget, a WHO ezt a faktort is beleveszi számításaiba, ami alapján később közzéteszi kijelentéseit. A kísérletek, melyek alapján az aszpartámot a 2b kategóriába sorolták, akkora mennyiségű anyagot jelentett laboratóriumi patkányok esetében, mely napi harminc doboz, magas aszpartámtartalmú üdítő elfogyasztását jelentené két éven keresztül, minden egyes nap.
Az írásom elején már kifejtettem, hogy mekkora problémát jelent a modern ember számára az elhízás és következményei. Szakmai hátterem és tudományos munkásságom pont ezért sugallja azt, hogy ettől az anyagtól nem kell annyira félnünk, mint azt egyes, aszpartámot egyébként nem használó üdítőgyártók marketingcsoportjai állítják. Igaz, egy xenobiotikum használata sem jár kockázat nélkül, ám fel kell mérnünk a haszon-kockázat arányát is. Nagyobb egészségügyi kockázatot jelent egy kalóriamentes üdítő elfogyasztása vagy a cukor által előidézett bántalom. Szerény véleményem szerint egyszerűen csak le kell szoknunk a mai világban olyan könnyen előállítható édes ízről. A probléma nem a gyümölcsökben rejlő cukor, mely a gyümölcs húsában megbúvó rostok miatt természetes gyorsasággal szívódik fel, hanem az édességekben, csokoládékban, szörpökben savanyítóanyagok segítségével elrejtett egyszerű cukrok, melyeket több néven is megtalálhatunk egy-egy termék összetevőlistáján. Kerüljük az olyan élelmiszereket, melyek összetevői között magas arányban található meg a glükóz- és/vagy fruktózszirup, inert cukrok, kukoricaszirup és a már említett szacharóz! Ha édességre vágyunk, és nem szorulunk diétára valamilyen betegségünk miatt, akkor enyhítsük sóvárgásunkat savanyú gyümölcsökkel, citrusfélékkel, bogyós gyümölcsökkel, mint a meggy, málna, áfonya, savanyú alma, de ugyanilyen veszélytelen kategóriába eshet egy magas kakaótartalmú feketecsokoládé is. Azok, akik viszont obezitásban vagy cukorbetegségben szenvednek, kövessék belgyógyászuk, endokrinológusuk, dietetikusuk tanácsait az étkezésükben!

Bármilyen formáját is válasszuk az ételek édesítésének, legyenek azok természetes vagy mesterséges édesítőszerek, de nem vagyunk biztosak abban, hogy azok milyen kockázattal vagy hatással járnak szervezetünkre, bármikor kikérhetjük gyógyszerészünk tanácsát.

(A cikk csak tájékoztató jellegű és semmiképp sem helyettesíti a szakmai konzultációt.)