„Nemzeti nagylétünk temetője”

Az újesztendő köszöntésekor szokás számba venni, milyen évfordulók várnak ránk az előttünk álló tizenkét hónapban. A közvélemény leginkább a különböző kerek évfordulókra kíváncsi. Ezek az alkalmak segítenek abban, hogy felhívják a figyelmünket már szinte elfeledett eseményekre, történelmi személyekre, vagy éppen jól ismert történéseket helyezzenek új megvilágításba. Ezekre az évfordulókra szokás időzíteni különböző kiadványok megjelenését, dokumentumfilmek, filmek bemutatását, szobrok, emlékművek leleplezését. Emellett a múlttal foglalkozó szakemberek, többek között a történészek, levéltárosok, régészek, muzeológusok munkája is kicsit nagyobb figyelmet kap, mint általában. Mindezt azért vázoltuk fel, mert nekünk, magyaroknak az új esztendő egy kiemelkedően fontos évfordulót tartogat. Augusztus 29-én lesz ugyanis 500 éve annak, hogy a magyar és az oszmán seregek összecsaptak a mohácsi csatasíkon. Ez a számunkra tragikus történelmi esemény közismert. Jól tudjuk „mi veszett Mohácsnál”, mégis érdemes röviden felvázolni ennek a csatának a jelentőségét.

A mohácsi csata és az 1526-os év éles cezúrát jelent történelmünkben. Egyrészt ettől az évtől számolják a középkori Magyar Királyság végét. Másrészt Mohács az egész magyar történelmet is két jól elkülönülő korszakra osztja. Mohács előtt Magyarország egy önálló, erős ország volt, amely többször is Európa középhatalmai közé verekedte fel magát. Elég, ha csak az Anjou-házi Nagy Lajosra (1342–1382) gondolunk, aki 1370-ben megszerezte a lengyel trónt, befolyása alá vonta Boszniát, Havasalföldet, Moldovát, Szerbia egy részét, valamint számos hadjáratot vezetett a Nápolyi Királyságba. De gondolhatunk Hunyadi Mátyásra (1458–1490) is, aki igyekezett egy közép-európai birodalmat kialakítani és eközben meghódította Sziléziát, Morvaországot, Ausztria jelentős részét Bécs városával egyetemben. Ezzel szemben a Mohács utáni évszázadok nem hoztak mást a magyarok számára, mint idegen megszállásokat, vesztes háborúkat, levert szabadságharcokat és forradalmakat. Ezért is nevezte kiváló költőnk és drámaírónk, Kisfaludy Károly oly találóan Mohácsot „nemzeti nagylétünk temetőjének”.

Egy csatának, amely ilyen éles határt képez egy nemzet történetében, hosszú előzménytörténete van. Így van ez a mohácsival is. A vesztes csatasík felé vezető útra a késő középkori Magyar Királyság már 1490-ben, Mátyás király halála után rálépett. Az ország irányítását a Hunyadiak után a Jagelló-dinasztia vette át, amelynek királyai, II. Ulászló (1490–1516) és II. Lajos (1516–1526) gyengekezű uralkodóknak bizonyultak. A közélet az egyre nagyobb hatalomra szert tevő nemesek pártcsatározásává silányult. 1514-ben aztán kitört a Dózsa György-féle parasztfelkelés. Ez a történelmi esemény abban a tekintetben bizonyult döntő mozzanatnak az 1526-os katasztrófa tekintetében, hogy a magyar nemesség, miután leverte a lázadást, törvényben tiltotta meg a parasztoknak, a papoknak, a hajdúknak és a tanulóknak a fegyverviselést. Ezzel a lépéssel pedig hadra foghatók tömegeitől fosztotta meg az országot. Magyarországot továbbá a XVI. század elején gazdasági nehézségek is sújtották. Az Anjouk korában meginduló fejlődés, amelynek alapja a magyar arany és a cseh ezüst volt, a nagy földrajzi felfedezésekkel megtorpant. Miután 1492-ben Kolumbusz Kristóf felfedezte a nyersanyagokban és nemesfémekben gazdag Amerikát, Közép-Európa elveszítette gazdasági jelentőségét. Ezt a helyzetet tetézte még a parasztfelkelés pusztítása is. Eközben a magyar határokat elérő Oszmán Birodalom hatalmának csúcsára ért. Sorra hódította meg a balkáni népeket, befolyása kiterjedt a Közel-Keletre és Észak-Afrikára. Az oszmán hadsereg az akkori világ legmodernebb és legnagyobb hadseregének számított. Ennek tetejében 1520-ban trónra lépett I. Szulejmán szultán, a birodalom legnagyobb formátumú uralkodója.

Mindennek tükrében II. Lajos seregének szinte semmi esélye sem volt a győzelemre 1526. augusztus 29-én. Maga a csata is mindösszesen másfél-két óra alatt lezajlott. Az összecsapás során a közel 25 ezer fős magyar sereg legalább háromnegyede odaveszett, köztük az országot irányító nemesség és főpapság színe-java, többek között tizenhat zászlósúr, öt püspök, Szalkai László esztergomi érsek, Tomori Pál, a magyar sereg fővezére és maga a király is. Közismert, hogy a mindösszesen húszesztendős II. Lajost menekülés közben érte a halál, amikor lovával a Csele-patakon akart átkelni. A király a lóval együtt elmerült és megfulladt a megáradt vízfolyamban. II. Lajosnak nem volt kijelölt örököse, így az ország a legválságosabb pillanatban vezető nélkül maradt.

Mohács katasztrofális vereség volt, Magyarország azonban mégsem egy csapásra, a csatát követő hetekben, hónapokban vesztette el függetlenségét. Nemeskürty István Ez történt Mohács után című, 1966-ban megjelent könyvében jól felvázolta a csata utáni évtizedek történetét. Rámutatott arra, hogy bár a törökök győzelmük után feldúlták Magyarország déli és középső részeit, Mohács után hat héttel az oszmán sereg elhagyta az országot. I. Szulejmán Buda várát és az ország középső részét csak 1541-ben foglalta el. Nem véletlenül, hogy éppen augusztus 29-án vonult be Budára. A mohácsi csata és Buda elfoglalása között tehát eltelt tizenöt év. Ezeket az éveket belháborúk jellemezték. A főurak egy része 1526 novemberében a litván származású Jagelló-dinasztia kétes eredményű uralma után újból nemzeti királyt szeretett volna látni Magyarország élén, ezért a befolyásos erdélyi vajdát, Szapolyai Jánost választotta királlyá. A főurak egy másik csoportja viszont úgy gondolta, hogy a török fenyegetés árnyékában egy erős nyugati dinasztia uralkodójának kell adni a koronát, aki birodalmának haderejével képes szembeszállni az ellenséges haderőkkel, így Habsburg Ferdinándot választotta királynak. A két király 1538-ig harcolt azért, hogy az egész ország felett megszerezze az irányítást. Szapolyai János a küzdelemben úgy próbált felülkerekedni riválisán, hogy megszerezte I. Szulejmán szultán támogatását. A belháború végül háromfelé szakította Magyarországot. Az ország középső része százötven évre török uralom alá került. A felvidék, a nyugati vármegyék és Horvátország északnyugati része Habsburg fennhatóság alá jutott. Szapolyai János területeiből, amelyet 1540-es halála után fia János Zsigmond örökölt, I Szulejmán gyámkodása alatt létrejött a török vazallusállam, az Erdélyi Fejedelemség. A magyarlakta területek több emberöltőre a Habsburg és az Oszmán birodalom pusztító háborúinak színterévé váltak.

A fentiekből is jól látszik, mi minden veszett el a mohácsi csatasíkon. Érdemes azonban arra is felhívni a figyelmet, hogy Magyarország, a balkáni népekkel ellentétben, nem került teljes egészében török fennhatóság alá, és ez az uralom sem tartott négyszáz vagy ötszáz évig, mint az országtól délebbre eső területeken. A magyar államiság sem veszett el teljesen, hiszen a Magyar Királyság, ha csonkán is, függő viszonyban, a Habsburg Birodalom részeként továbbra is fennmaradt. Emellett az Erdélyi Fejedelemség szintén őrizte a magyar államiság lángját, sőt a XVI. század végén és a XVII. században a török félhold árnyékában még fel is tudott virágozni. Báthory István fejedelem (1571–1586) megszerezte a lengyel trónt, ebben az államban valósult meg Európában először a szabad vallásgyakorlás, Bethlen Gábor (1613–1629) és I. Rákóczi György (1630–1648) fejedelemsége alatt pedig egy valóban prosperáló korszakot élhetett át az erdélyi lakosság. Mohács tekintetében érdemes e szempontokat is végiggondolni.

Végezetül hívjuk fel arra is a figyelmet, hogy a mohácsi csatasík nem csak a katasztrofális vereség, a középkori Magyarország bukásának színtere. Kevésbé ismert tény, hogy itt vívták meg 1687. augusztus 12-én a nagyharsányi csata néven is ismert második mohácsi csatát, ahol az egyesült osztrák–magyar–bajor–horvát hadseregek leverték az oszmán sereget. Ez a csata egy fontos győzelem volt az 1683 és 1699 között lezajlott nagy török háborúban, amelynek köszönhetően Magyarország felszabadult a török uralom alól és megszűnt az ország három részre tagoltsága. A kerek évforduló arra is kiváló alkalom lehet, hogy a vesztes csata mellett erről a diadalról is megemlékezzünk.