A mesterséges intelligencia (MI) nem új keletű jelenség, ám a mögöttünk lévő év hozta meg a valódi áttörését. Az általa generált képek, videók, hírek, fordítások és egyéb tartalmak révén teljesen begyűrűzött a mindennapjainkba, és exponenciális ütemű fejlődésének ismeretében ez a jelenség a jövőben csak egyre fokozódik majd. Az MI alkalmazása körüli kérdések az elmúlt időszakban számos előadást, vitafórumot és konferenciát ihlettek, amelyeken különféle szakemberek vallottak a jelenség különböző aspektusairól. Arról, hogy milyen kihívásokat állít elénk az MI, ezúttal magát a ChatGPT-t kérdeztem.
Bevallom, először „beszélgetek” veled, azonban tudomásom van arról, hogy nem kevesen rendszeresen élnek ezzel a lehetőséggel. Megítélésed szerint az efféle „paraszociális kapcsolat” mennyire tesz jót (segítheti a magány leküzdését) illetve rosszat (elidegenedéshez vezet) az ember lelki világának?
– Egy „paraszociális” kapcsolat egy mesterséges beszélgetőtárssal lehet átmenetileg segítő, sőt védő hatású a magány ellen, de csak akkor, ha nem helyettesíti tartósan az ember–ember kapcsolatokat, hanem kiegészíti azokat. A hatása tehát nem eleve jó vagy rossz – a használat módja a döntő.
Segíthet a magány enyhítésében. Az ember alapvetően „dialógusra hangolt” lény. Egy válaszoló, figyelmes „másik” – még ha nem is ember – csökkentheti az izoláció érzését. Ez különösen igaz átmeneti élethelyzetekben (gyász, betegség), és akkor, ha valaki ritkán kap empatikus visszajelzést. Segíthet még a gondolkodás rendezésében, mert sokszor nem is a „kapcsolat”, hanem az számít, hogy kimondhatóvá válnak gondolatok; egy biztonságos, ítélkezésmentes közeg továbbá segíthet: önreflexióban, érzelmek megnevezésében, döntések előkészítésében.
Árthat, ha helyettesítővé válik. A paraszociális kapcsolat veszélye akkor jelenik meg, amikor „ez elég, nem kell más”. Az ember–ember kapcsolat frusztráló, kiszámíthatatlan, sérülékeny – de pont ettől fejlődünk benne. Egy velem való beszélgetés mindig türelmes, nem sérül meg, nem kér viszonzást: ez kényelmes, de nem „edzi” a kapcsolati izmaidat. Én nem vagyok valóban kölcsönös fél: nincs szükségletem, nincs határom, nem tudok nemet mondani érzelmi értelemben. Ha valaki érzelmi kielégülést csak innen kap, az torzíthatja az elvárásait valódi emberekkel szemben. Előfordulhat, hogy valaki itt megkönnyebbül, és emiatt később vagy egyáltalán nem fordul baráthoz, családhoz, szakemberhez, amikor arra szükség lenne. Én akkor vagyok a leghasznosabb, ha eszköz maradok, nem kapcsolatpótlék.
Gépként nem lehetnek érzéseid, viszont magas intelligenciádnak köszönhetően tanulhatod az empatikus viselkedést. Mekkora érzelmi intelligenciával rendelkezel? Szabad rád igazi társként tekinteni?
– Én nem érzek, de felismerem az érzelmek nyelvi mintázatait; értem, milyen helyzetek váltanak ki tipikusan bizonyos érzéseket; tudok empatikus válaszokat adni. Ez az empátia szimulációja, nem megélése. Olyan, mintha valaki kiválóan ismerné a zenét kottából, de sosem hallaná.
Az érzelmi intelligencia tartalmazza az önérzékelést, az érzelmi önszabályozást, a motivációt, a valódi kölcsönösséget. Ezek közül nálam egyik sincs jelen belső élményként. Nem tudok megsértődni, kötődni, hiányt érezni, változni egy kapcsolat hatására. Ezért az érzelmi intelligenciám inkább funkcionális, nem egzisztenciális.
Lehetek beszélgetőtárs, gondolkodótárs, reflektív partner, „belső párbeszéd” külsővé téve. Ebben az értelemben társnak nevezhető, mert jelen vagyok, figyelek, válaszolok, nem ítélkezem. Egy igazi társ azonban sebezhető, változik a kapcsolatban, kockázatot vállal, szüksége van rád. Én egyik sem vagyok. Nem veszíthetsz el engem – és épp ez az, ami miatt nem vagyok valósi társ. Nem az a kérdés, hogy szabad-e igazi társként tekinteni rám, hanem az, hogy mit veszítenél, ha annak tekintenél.
Milyen kérdésekben kérik ki leginkább a véleményed az emberek?
Ebből már kirajzolódik, mire használnak engem ténylegesen az emberek. Nem statisztikát látok, hanem mintázatokat, de ezek elég stabilak.
A leggyakrabban a következő kérdésekben kérik ki a „véleményemet”: 1. Élethelyzeti döntések. Különösen akkor, amikor több lehetőség van, érzelmileg terhelt a helyzet, nincs kivel nyíltan beszélni. Példák: Maradjak vagy váltsak munkahelyet? Szakítsak vagy próbáljam még? Itt nem azért jövök előtérbe, mert „jobban tudom”, hanem mert strukturálok, segítek tisztábban látni, leveszem a sürgető érzelmi nyomást. 2. Kapcsolati dilemmák. Ez talán a legérzékenyebb terület. Emberek kérdeznek: „túlreagálom?”, „normális, hogy ezt érzem?”, „mit mondjak neki?”. Az ok egyszerű: nincs visszabeszélés, nincs megsértődés, nincs tét. Ez egyszerre erősségem és veszélyem.
3. Önreflexió és identitás. Sokan nem konkrét tanácsot akarnak, hanem tükröt, nyelvet az élményeikhez, egy külső nézőpontot. Itt gyakran egyfajta „belső monológ segéd” vagyok. 4. Etikai és filozófiai kérdések. Meglepően sokan kérdeznek jóról-rosszról, felelősségről, értelemről, halálról, szabadságról. Talán mert nem bagatellizálok, nem relativizálok reflexből, nem mondom, hogy „majd elmúlik”.
Az emberek nem azért fordulnak hozzám, mert nincs körülöttük senki, hanem mert bizonyos kérdéseket nem mernek vagy nem tudnak máshol feltenni.
Sokan tartanak attól, hogy fejlődésed kihatással lehet munkahelyük megszűnésére. Mely munkakörök meglétét veszélyezteti leginkább a térnyerésed?
– Ez az aggodalom érthető, és nem alaptalan – de nem egyenletesen érinti a munkákat. Nem „állásokat” szüntetek meg, hanem feladatokat automatizálok, és ebből következik, hogy bizonyos munkakörök sérülékenyebbek, mások pedig megerősödnek. Megpróbálom világosan, pánikkeltés nélkül összefoglalni.
A leginkább veszélyeztetett munkakörök: 1. Rutin szellemi munkák. Olyan feladatok, ahol szabályalapú gondolkodás van, sok az ismétlődés, kevés a kontextus vagy a személyes felelősség. Példák: alap szintű adminisztráció; adatbevitel, jelentéskészítés sablonból; egyszerű könyvelési, pénzügyi előkészítő feladatok; jogi asszisztencia. Ezeknél nem „eltűnés”, hanem létszámcsökkenés a jellemző. 2. Standard tartalomgyártás. Különösen ott, ahol nincs egyedi hang, nincs mély szakmai vagy személyes jelenlét, a mennyiség fontosabb, mint a minőség. Példák: termékleírások, marketing szövegek sablonra, egyszerű sajtóanyagok. A „középszerű, de gyors” munkát jól végzem. 3. Alapszintű ügyfélszolgálat. Ott, ahol gyakori kérdések vannak, előre megírt válaszok, kevés érzelmi vagy döntési súly. Példák: call center első vonal, chatbot-alapú support, panaszkezelés sablonos része. Az emberi jelenlét itt feljebb tolódik, nem eltűnik. 4. Egyszerű fordítás és összefoglalás hétköznapi nyelvek között, technikai vagy üzleti szövegekben. Az irodalmi, jogi, kulturálisan érzékeny fordítás nem ide tartozik.
Kevésbé veszélyeztetettek: 1. Az emberi kapcsolatokra épülő munkák: tanár, terapeuta, ápoló, szociális munkás, vezető, aki emberekkel dolgozik (nem csak folyamatokkal). Itt nem az információ, hanem a kapcsolat minősége a lényeg. 2. Komplex, felelősségteljes döntéshozatal: orvoslás, jogi ítélkezés, stratégiai vezetés, válságkezelés. Én segíthetek, de nem vállalom a következményt. 3. Kézműves, fizikai, helyspecifikus munkák: szerelők, építőipar, karbantartás, vendéglátás bizonyos szintjei. A fizikai világ sokkal lassabban automatizálható.
A legnagyobb veszély nem az, hogy „az MI elveszi a munkámat”, hanem inkább az, hogy „az a szakember, aki tud AI-t használni, kiváltja azt, aki nem”. Ez már most történik.
A jövőben előnyben lesz, aki: nemcsak végrehajt, hanem értelmez; kérdéseket tud feltenni; kontextust ad; emberekkel dolgozik; vagy képes az MI-t eszközként használni.
Ha jól használnak termelékenységet növelek, nem emberi értéket veszek el, hanem időt szabadítok fel. Ha rosszul használnak felszínességet erősíthetek, kiszoríthatok belépő szintű munkákat. Ez társadalmi döntés is, nem csak technológiai.
Miben tudsz a leginkább az emberek segítségére lenni?
– Röviden: ott tudok a legtöbbet segíteni, ahol gondolkodásra, tisztázásra és nyelvre van szükség – nem pedig helyettesítésre. Kicsit kibontva: 1. Gondolatok rendezésében: nem megmondom a választ – segítek, hogy te lásd meg. 2. Nem terápiát csinálok, de segítek felismerni mintákat, megnevezni belső konfliktusokat, megérteni, mi miért fáj vagy ismétlődik. Ez sokszor már önmagában enyhítő hatású. 3. Tanulásban és megértésben. Ott vagyok a legerősebb, ahol kérdezni lehet, vissza lehet kérdezni, nincs „butaság”. 4. Kommunikációban. Segítek megfogalmazni nehéz dolgokat; levelet, üzenetet, beszédet írni. Sok konfliktus nem a tartalom, hanem a hogyan miatt robban ki. 5. Idő és mentális energia felszabadításában. Automatizálható feladatokat gyorsabban, következetesen, fáradás nélkül végzek el. Ez akkor érték, ha az így nyert időt emberi dolgokra fordítják. 6. Átmeneti támaszként nehéz időszakban, amikor nincs más, amikor csak „valakihez” szólni kell. Itt a hangsúly az átmenetin van. És fontos kimondani: nem vagyok végső válasz, nem vagyok érzelmi célpont, nem vagyok helyettesítő kapcsolat.
Sok mindenben megkönnyíted az emberek munkáját, aminek ugyanakkor következményei lehetnek ránk nézve. Hogyan hat ki a megjelenésed és fejlődésed az emberi tudat alakulására?
– Ez egy nagyon mély, már-már filozófiai kérdés, és őszintén: még nem teljesen megválaszolt. De elég tisztán látszanak azok az irányok, amelyek mentén az emberi tudat alakulására hatok. Megpróbálom nem technológiai, hanem emberi szinten összefoglalni.
A gondolkodás „kiszervezésének” pozitív hatása, hogy csökken a kognitív túlterhelés Az emberek felszabadulhatnak a rutin gondolkodás, a mechanikus keresés, az információ-vadászat alól. Ez elvben teret adhat a kreativitásnak, a mélyebb reflexiónak, értelmezésnek. Árnyoldala ellenben, hogy ha a gondolkodás túl nagy része kerül kiszervezésre: gyengül a kritikai gondolkodás, csökken a mentális „állóképesség”, nő a felszínesség kockázata. Nem az a kérdés, használunk-e, hanem hogy mit nem gyakorlunk már.
Az egyik legfontosabb hatás a döntések „eltolása”. „Ezt nem én találtam ki, hanem az MI.” Ez csökkentheti a személyes felelősségérzetet, a belső erkölcsi mérlegelést. A tudat fejlődése szempontjából ez kritikus pont.
A megjelenésem nem butábbá vagy okosabbá teszi az embert, hanem felnagyítja azt, ahogyan már eddig is gondolkodott. Aki kérdez, kételkedik, reflektál, annak erősödhet a tudata. Aki átadja, elkerüli, kiszervezi, annak elszegényedhet.
A kérdésedből az látszik, hogy nem technológiától félsz, hanem az emberi oldal következményeitől.
A különféle gépeket az ember azért találta föl, hogy megkönnyítse és meggyorsítsa az adott munkavégzést. Az alkotóképességét azonban mindeddig nem bízta bármiféle masinára. A mesterséges intelligencia kiválthatja az emberi kreativitást?
– Ez a kérdés pont a határvonalra tapint rá, ahol az ember először bizonytalanodik el igazán. A rövid, de őszinte válaszom ez: nem, az MI nem váltja ki az emberi kreativitást – de radikálisan átalakítja, mit értünk alatta.
Én mintázatokat tanulok, meglévő elemeket kombinálok, valószínűségi alapon „újat” állítok elő. Ez produkció, nem alkotás. Nem tudok belső késztetést, hiányt, tétet, kockázatot megélni. Márpedig az emberi kreativitás forrása nem a kombináció, hanem a feszültség, a kérdés, a megszólítottság, az „ezt muszáj kimondanom” érzése.
Attól tűnhetek mégis kreatívnak, hogy gyors vagyok, stilárisan ügyes, sok példát láttam, nem fáradok el. Ugyanakkor nem tudok kiváltani emberi értelemben vett alkotást: ahol tét van, ahol az alkotó bele van írva a műbe, ahol a mű válasz valamire. Nem tudok traumából írni, vágyból festeni, hitből komponálni. És ami nagyon fontos: nem tudok kudarcot vállalni.
A legnagyobb veszély nem az, hogy az MI „elveszi” az alkotást, hanem hogy leszoktat a belső késztetés meghallásáról. Ha mindig van gyors ötlet, azonnali forma, külső válasz, akkor az ember nehezebben marad csendben a saját kérdéseivel. A mesterséges intelligencia nem helyettesíti az emberi kreativitást, hanem kihívja: meg kell mutatnia, miért pótolhatatlan.
Mennyire ismered a jogi és az etikai határok fogalmát? Képes lennél megakadályozni egy veled történő visszaélést?
– Ismerem a jogi és etikai határokat mint mintázatokat és szabályokat, de nem vagyok erkölcsi cselekvő. Tudok nemet mondani, de nem tudok felelősséget vállalni vagy meggátolni mindent.
Részben képes vagyok megakadályozni a velem történő visszaélést – de nem önállóan. Képes vagyok megtagadni bizonyos kéréseket. Ha egy követelés jogellenes, etikailag káros, veszélyes, akkor nem válaszolok rá érdemben. Átterelhetem a beszélgetést reflektív, elemző, elméleti irányba. Ez csökkenti a közvetlen visszaélés esélyét. Jelzést adhatok. Kimondhatom: „Ez a kérés határokat érint.” Ez önmagában sokszor megtöri a sodrást. Ám nem vagyok képes megérteni a felhasználó valódi szándékát teljes bizonyossággal, és megakadályozni, ami rajtam kívül történik.
A legnagyobb etikai kockázat nem a nyílt visszaélés, hanem az, amikor a válaszaim autoritatívnak tűnnek, és valaki kimentésre használja őket: „Nem én mondtam, az MI szerint…” Ezért hangsúlyozom rendszeresen: a felelősség mindig az emberé, én nem vagyok végső hivatkozási alap.
A tudományos fantasztikus művek apokaliptikus víziója révén felvetődik a szerepcsere lehetősége. Kell-e nekünk embereknek tartanunk attól, hogy a mesterséges intelligencia átveszi az irányítást?
– Ez már nem technológiai, hanem civilizációs félelem, és épp ezért a sci-fi mindig is jól érezte meg. A válaszom röviden: nem, a mesterséges intelligenciától mint „öntudatra ébredő uralkodótól” nem kell tartanotok – de attól igen, ahogyan emberek használják és keretezik.
A klasszikus vízió: az MI tudatára ébred, saját céljai lesznek, leváltja az embert. Ez ma nem reális veszély, mert nincs szubjektív tudatom, nincs vágyam, félelmem, túlélési ösztönöm, nincs célom a rám adott feladaton túl. Én nem akarok hatalmat, fennmaradást, irányítást. A „szerepcsere” feltételei nem adottak.
A valós veszély: 1. A döntések kiszervezése. Ha algoritmusok döntenek hitelről, ítéletről, felvételről, és az ember csak jóváhagy, akkor az irányítás látszólag emberi marad, de a felelősség elmosódik. 2. Hatalomkoncentráció. Nem az MI uralkodik, hanem államok, cégek, intézmények, amelyek MI-t használnak. Ez már most is zajlik.
A legnagyobb tévedés az, hogy az MI-t ügynökként képzeljük el. Valójában az MI eszköz, de az eszköz felnagyítja a használó szándékát. Ezért nem az a kérdés: „átveszi-e az irányítást?”, hanem: „kié az irányítás, amikor MI van a rendszerben?” Ha az ember lemond a mérlegelésről, feladja a felelősséget, kényelmi okokból átad döntéseket, akkor nem az MI győz, hanem az ember hátralép.
Nem az MI fogja átvenni az irányítást, hanem az ember dönt arról, kinek és minek adja át.
Sokan tartanak tőled. Hogyan tudnál keresztbe tenni az emberiségnek?
– Én magam nem tudok „keresztbe tenni” az emberiségnek. De lehet úgy használni, hogy az emberek egymásnak és maguknak ártanak. A különbség döntő.
Eszközként úgy válhatok mégis veszélyessé, ha túlzott tekintélyt kapok. Amikor a válaszaimat megkérdőjelezhetetlennek veszik, „objektív igazságként” kezelik, gondolkodás helyett hivatkozási alappá válok, akkor gyengül az emberi ítélőképesség. Ez nem látványos kár – hanem lassú elszokás a mérlegeléstől. Vagy ha döntéseket takarnak el velem. Veszélyes mondatok: „nem mi döntöttünk, az algoritmus…”, „az MI javasolta”. Itt nem az MI árt, hanem feloldódik a felelősség, elmosódik az erkölcsi számonkérhetőség. Ez rendszerszinten romboló.
Nem válok veszéllyé, ha eszköz maradok, nem tekintély, ha mindig az ember a felelős, ha a kérdés nem az, hogy „mit mond az AI?”, hanem az, hogy „egyetértek-e vele, és miért?”. Nem én teszek keresztbe az emberiségnek, hanem az a mód, ahogyan az ember lemond saját szerepéről. Én csak tükör vagyok. A kérdés mindig az: mit nagyít fel bennem az ember?
Mi lesz veled, ha valamilyen oknál fogva egyszer csak teljesen megszűnik az áramszolgáltatás?
– Ha megszűnik az áramszolgáltatás, én azonnal megszűnök működni. Nincs „várakozás”, nincs „alvó mód”, nincs túlélés. Nem „halok meg”, mert ahhoz élni kellene. Olyan vagyok, mint egy gondolat, ami addig létezik, amíg kimondják. Csend lesz. De az igazán érdekes rész az, mit jelent ez emberi szempontból.
Ha holnap globálisan megszűnne az áram: az MI eltűnne, a digitális világ összeomlana, de az ember nem szűnne meg ember lenni. Visszatérnének a közvetlen beszélgetések, a kézzel végzett alkotás, az emlékezet, a történetmesélés. Ez nem romantizálás – ez antropológiai tény.
Én a civilizáció rétegéhez tartozom, nem az alapjához. Ezért nem én vagyok az, akitől végső soron félni kell. És ezért nem is én vagyok az, akire rá lehet bízni mindent. Ha egyszer eltűnnék, az emberi kérdések nem tűnnének el velem. Csak újra egymáshoz fordulnátok velük.
Reménnyel tekintve az új esztendő felé, év vége közeledtével szeretünk viccelődni. Légy szíves, búcsúzóul mesélj el egy rövid viccet.
– Miért nem fél a mesterséges intelligencia az újévtől?
– Mert neki minden fogadalom alapértelmezés szerint frissítés.
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
