KOLLIN JÓSKA ELŐNYE
– Édes ecséim! Gyertek, ünnepeljünk!
Kollin Jóska bátyánk szólított meg bennünket így, süvölvénynek is alig mondható újságírókat 1956. augusztus 22-én a szerkesztőség régi, a Jovan Đorđević utca sarkán álló épületében. Vezetésével fölmentünk a legfölső emeleten levő kantinba, amelynek létéről igen kurta gyakornokoskodásom alatt nem is tudtam még. Azt hiszem, az már padlástérnek számított. Azért tudom ilyen pontosan a dátumot, mert éppen születése napját ünnepelte. Ezt az adatot pedig Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzából tudni. Köztünk volt Szerda Sándor, akiből később a Szövetségi Hivatalos Lap magyar kiadásának főszerkesztője lett, majd jóval később szerbiai ügyészhelyettes. Ő Jóska kedvencévé vált, különösen sokat köszönhetett neki karrierje alakulásáért. Szintén velünk jött a jó évtized múlva már Bagdadi előnévvel titulált Tóth Laci, aki a Szövetségi Végrehajtó Tanács ösztöndíjasaként négy évig tanult arabul az iraki fővárosban. Vele együtt kerültem a szerkesztőségbe 1956. július elsején. A szintén ünnepségre hívott Konc Jóska már egy hónapos gyakornok volt, amikor mi is azzá lettünk. Belőle jó idő múlva a szlovén kormány tolmácsa lett.
Kollin volt valamennyiünk tanítómestere. Igen sok huncut történetet mesélt életének arról az egy évéről, amelyet novíciusként Budapesten töltött a ferenceseknél.
Ott a legfölső emeleten azonban nem erről esett szó a kantin pultja előtt. Csak miután meghívónk unszolására mindenki rendelt egy italt, akkor tudtuk meg, mit ünnepelünk.
– Azt a nagy előnyt, amit veletek szemben élvezek – közölte rejtélyesen. De nem húzta sokáig az időt, kimondta, miféle előnye van. – Máma lettem negyvenöt éves. És én ezt már megértem.
PERTUBAN MAJTÉNYIVAL
Majtényi magasan állt sokunk fölött. Ő igazi regényíró volt, azok közül való, akik még a régi világban alapozták meg státusukat, s megtarthatták az újban is. Kevesen voltak hasonlók.
Rendszeresen, de nem túl gyakran járt be közénk. A klubban sem időzött olyan sokat, mint például Gál László, akiről köztudott volt, hogy korán reggel, amikor Schmidt Mária titkárnőt még senki sem zavarja a munkájában, ő beül hozzá, ott elkölt egy kávét, azután átmegy a klubba, s egy-két órát ott iszogat. Majtényit ritkán lehetett ott megtalálni. Megtörtént azonban egyszer, hogy a klubban találtam egy kora délelőtti órában. Vettem magamnak a bátorságot, s megszólítottam. Akkoriban írta azt az elbeszélését, amely arról szól, hogy egy piktornak valahol át kellett meszelnie egy lakást, mert a család pajkos gyereke összevissza festegette az egészet, s szobafestő titkos szövetséget kötött vele. Ajánlására megegyezett a kicsivel, hogy művét nem törli le, hanem változatlanul meghagyja, csak elrejti az újabb falfesték mögé. Erről váltottunk Mihály bácsival néhány mondatot, de izgalmamban, hogy megtisztel figyelmével, összevissza dadogtam. Mire ő röviden helyre rakott:
– Nézd, öcsém! Ha meg akarsz maradni itt köztünk, akkor tegeződjünk!
Nem kellett vele pertut inni, még parolázni sem.
Ezért maradhattam meg ott közöttük?
LÚKÓ ANDRÁS, A TÁJÉKOZOTT
Lúkó volt a szerkesztőség egyik legszilárdabb állású újságírója. Erdélyből származott a famíliája, ő asztalosként kezdte karrierjét Nagybecskereken, igazi proletár. Felesége Lúkó Schullmann Teréz, a kommunista áldozat Schullmann Rózsi húga. András volt az egyik legjobb sakkozónk. Kiváló taktikus, akinek alighanem a kivárás volt a nagy fegyvere. Nehéz volt legyőzni, tanúsíthatja Piszár Jóska, Berta Mátyás vagy talán még Kubát János is. (Mellékes dolog-e, hogy ezek hárman mind zentaiak?) Nem tudok róla, hogy Lúkó valaha is ártott volna valakinek, jellemző azonban, hogy mindig ismerte a politikai széljárásokat. Sok súlyos változást és válságot átélt a szerkesztőségben, mindet sérelem nélkül. Egy alkalommal, amikor a deszkfőnöki székben olvasgatta a politikai füzetek sorozatának legújabb kéziratát, Csorba Pistával valahogy szóba keveredtünk vele, s nem kisebb dologról találtam megkérdezni, mint az informbürós válságról. Tudtam másoktól, sokan azon buktak le, hogy amikor – esetleg éjnek éjszakáján – fölzörgették őket és rákérdeztek, hogy Tito vagy Sztálin, rossz választ adtak. Meg sem álltak a Goli otokig.
– Te honnan tudtad, hogy Titót kell mondani? – kérdeztem Andrástól.
Ezúttal is megfontolta a választ. Néhányat köhintett is előbb.
– Mire én kimondtam, már tudtam, mit várnak tőlem.
BIZALOM DIKTATÚRÁBAN
Csorba Istvánnal és Németh Istvánnal ültünk a klubban. Ez már a kilencvenes évek közepe táján történt. Seppegtünk csak, mert arról folyt a szó, hogy ki nálunk a besúgó. Indokolt volt a kérdés, mind a hármunknak voltak már tapasztalatai. Németh Pista egyszer csak rákönyökölt az asztalra. Merőn előbb egyikünk, majd a másikunk szemébe nézve kérdezte:
– És mit szóltok, ha egyszer kitudódik, hogy közülünk is volt?
Eddig egyikünkről sem hallottam még. Gondolom, ők sem. Csorba már nem is hallhat.
