A népzene kincs

A nemzeti összetartozás napja alkalmából Vajdaságba látogatott a sajátos népzenei hangzásvilágáról ismert Csík zenekar, hogy egy-egy beszélgetős-zenés est keretén belül kápráztassa el a zentai és a szabadkai közönséget. A műsorban népzenéről, kultúráról, nemzeti összetartozásról esett szó, miközben a közönség eredeti népdalokat és kortárs könnyűzenei művek népzenésített feldolgozásait is meghallgathatta a közel négy évtizede létező zenekar előadásában.

Szabó Attila, a Csík zenekar hegedűs-gitárosa a táncházmozgalomról való személyes élményeiről, a magyar népzenére való rátalálásáról mesélt, valamint arról, hogy miként igyekszik a Csík zenekar közelebb vinni a népzenét a mai hallgatókhoz.

Hogyan teremt közösséget a zene, és miben nyújt többet a népzene?
– A magyar népzene mint közösségteremtő dolog sokáig nem igazán működhetett. Annak idején a kultúrpolitika a 3T kultúrpolitikáját jelentette, ez volt a tiltás, tűrés, támogatás. A táncházas muzsika, mint minden más is, ami gyanúsan nemzeti volt, a tűrt kategóriába tartozott. Az első táncházakat a hetvenes évek elején budapesti néptáncegyüttesek hozták létre, és ezeknek hihetetlen ereje volt. Sokan tanultak róla, hogy Kodály és Bartók népdalokat gyűjtöttek, de más az, amikor táncházakon végre a saját bőrükön érezték ezt a fajta muzsikát, ezt a fajta kultúrát, látták a táncokat. Amikor ezeket a nótákat szívből dalolják, az nagyon nagy mértékben összekovácsolja az embereket. Én ebbe a világba jóval később kapcsolódtam be, 1988-ban, teljesen véletlenül. A hegedű, ami addig egy nem különösebben szívlelt hangszer volt a kezemben, és amin korábban csak klasszikust muzsikáltam, hirtelen kinccsé vált. Akkor még nem tudtam magyarul hegedülni. Elmentem táborokba tanulni, Jászberényben volt egy csodálatos népzenei tábor, ahol tíz napon keresztül csak ez a zene szólt. Mintha a Nirvánában lettem volna. Aki csak ott volt, mindenki megérezte a népzene elemi erejét. Tehát annak idején Bartók és Kodály elképesztő kincsre bukkant rá. Csakhogy a magyar nagyközönség nagy része még mindig nem tudja, hogy milyen kincsen ücsörgünk. Minél előbb tanítjuk meg nekik, minél előbb mutatjuk meg, hogy a népzene mekkora kincs, annál nagyobb az esély arra, hogy megmarad.

Talán sokan nem ismerik a kifejezést, hogy „magyarul hegedülni”.
– Ezt még Csoóri Sanyi mondta annak idején, én is tőle hallottam először, és úgy használom azóta is. A népzenében dallamokban gondolkodunk, nem pedig egyszerűen hangokban. Vannak olyan dolgok, amiket úgy igazán nem tudunk kottából eljátszani. Ezt hallani kell. Ezért is csodálatos kifejezés az, hogy „zenei anyanyelv”, hiszen ezt sok-sok hallgatás után tanulja meg az ember, épp úgy, ahogy a gyermek az édesanyját hallgatja, aztán lassan, évek alatt, megtanul beszélni. Ugyanígy vagyunk a muzsikálással is: magyarul muzsikálni úgy lehet, hogy az ember sokat hallgatja és sokat gyakorolja a magyar népzenét. Ez mindenfajta zenével így van, csak a kotta hiánya miatt ez esetben alaposabb odafigyelésre és sokrétűbb hallgatásra van szükség.

Változott-e az elmúlt években, évtizedekben a közönség fogékonysága a népzenére?
– Ami változott, az a zene iránti elkötelezettség. Mindig törekedtünk arra, hogyha divatos is, amit csinálunk, azért mélyebb értelme is legyen. Fontos, hogy ne csak azért játsszunk valamit, mert az népszerű, hanem próbáljuk az általunk fontosnak tartott értékeket és gondolatokat közvetíteni.

Mik ezek az értékek és gondolatok?
– Először is a tradicionális népzene. Attól még, hogy sok feldolgozást játszunk, ugyanúgy játszunk autentikus népzenét is. Számunkra fontos, hogy olyanoknak is meg tudjuk mutatni a magyar népzenét, akik egyébként nem hallgatták volna meg azt. Amikor sokat játszottunk zenei fesztiválokon, a közönség egy része először csak a Kispál és a Borz- meg a Quimby-feldolgozásainkat akarta hallani. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy az autentikus népzenét is ugyanúgy ismerik, éneklik és szeretik, mint a könnyűzenei feldolgozásainkat. A legfontosabb küldetésünk, hogy azok számára is elérhetővé és szerethetővé tegyük a népzenét, akik korábban csak a könnyűzenére voltak fogékonyak.

Mi a szándék a beszélgetős estekkel, mit vigyen haza a közönség?
– Azt a gondolatot, hogy a népi kultúra működik. Bartók és Kodály szerint a népzene gyűjtésének és közreadásának két módja van. Az első szerint arra kell törekedni, hogy a teljesség igényével mindent gyűjtsünk össze, és adjuk azt ki a közönségnek. A második szerint pedig válogatni kell a javából, és valamilyen feldolgozással közelebb kell ezeket vinni a közönséghez, miközben arra is figyelni kell, hogy nehogy elakadjon a lélegzete. Ez azt jelenti, hogy úgy bújtassuk új köntösbe, hogy az eredeti szépség megmaradjon benne. Szerintem ez a legfontosabb, és ha ezt a gondolatot át tudjuk adni, akkor már nyert ügyünk van.

Nehéz-e megmaradni népzenét játszó zenekarként a zenei piacon?
– Ennek mindig volt egy kis kuriozitása. A Csík zenekar már 37 éves, elég régóta muzsikálunk, így benne vagyunk már a köztudatban. Tudják, hogy akusztikus hangszereken játszunk, hogy népi hangszereken játszunk, ismerik a hangzásvilágunkat. Fontos, hogy ez megmaradjon. Egyre több a fiatal zenekar, akik mindig kitalálnak valami mást, újítanak valamit. Azt kívánom, hogy minél tovább fönnmaradjon ez a műfaj!