Fehér felvonás, fekete felvonás – ebben a bináris ellentétben lehet legegyszerűbben megfogni Kokan Mladenović legújabb rendezését, az Opera ultimát, amely egyszerre vígjáték és kemény kor-kórkép, paródia és apokaliptikus jóslat. A szín- és műfaji skála ezen két véglete szó szerint és metaforikusan is értendő. A rendezővel legelőször az Újvidéki Színház új előadásáról beszélgettünk, amelynek bemutatója szombaton este lesz.
– Elhatároztam, hogy, számításba véve az Újvidéki Színház társulatának potenciálját, már a legelején egy nagy kalandba fogunk bonyolódni, és magunk építjük föl a produkció struktúráját. Az első részben eljátszadozunk egy kellemes komédiával, A sevillai borbéllyal. A másodikban pedig a Figaro házasságának máig aktív motívumait felhasználva számolunk le a saját korunkkal, ugyanolyan kompromisszumot nem ismerő módon, ahogy Beaumarchais számolt le kora képmutatásával. A sevillai borbélyban a társulat a helyi vezetőség ultimátumára opera készítésével válaszol, miközben se feltételei, se pénze nincs egy efféle vállalkozásra. Mégis: ezzel a felvonással azt bizonyítja be, hogy ennek a színháznak, ezeknek a színészeknek nem létezik lehetetlen. Ezt persze sok kacagásba és az operai modorosság paródiájába torkollik. A második rész szerzői kommentár Beaumarchais témáihoz. A szerző a francia állam értékrendjének szétzuhanásáról beszél. Ezek a drámák hozzájárultak annak a kollektív lelkiállapotnak a kialakulásához, amely végül a francia forradalomhoz vezetett. Engem azonban a mai Szerbia érdekel, amely viszont kellemetlenül emlékeztet az akkori Franciaországra. A kirúgott munkások földje ez, a szegénység földje, a szemérmetlenül gazdag kisebbség és az éhező többség földje. A bulvár és az elcsépelt viszonyok országa. Ez hát az előadás sötét oldala, amely egész más színházi nyelvet használ, és amely keserű hangon szólal meg.
A zenés műfaj (a musical, az opera) elsősorban polgári jelenség. Képes lehet arra, hogy társadalmi változásokat idézzen elő?
– Ebben a csupa-zene struktúrában az a jó, hogy bármi másnál populárisabb a közönség köreiben. Azt gondolom, épp ezt kell kihasználni, hogy mondhassunk ezt-azt a világról. Amikor a Chicagót rendeztem a Teraziján, az nem puszta spektákulum volt, hanem lehetőség, hogy rámutassunk a politika, az esztrádművészet és a bűnszövetkezetek közti összefüggésekre, amelyek éppúgy jellemezték Amerika húszas éveit, mint a mai Szerbiát. Az Opera ultima persze nem musical. Az első rész Rossini-paródia, a második pedig sötét zenés játék, amely leginkább talán Robert Wilson Woyzeckjére emlékeztet. Sokkal inkább húz Brecht politikai-zenés színházára, mint egy könnyű nótaestre. Irena Popović kompozíciója, amely ezt a részt jellemzi, pedig alkalmas arra, hogy aggodalmat szüljön, lázadást szítson. Tele van érzelmekkel.
A darab prológusában érkezik egy levél a Hatalomtól, amelyben operakészítésre szólítja fel a társulatot. Ön igazgatója volt a belgrádi Atelje 212-nek. Mi a tapasztalata, a városvezetőség mennyire szól bele egy színház működésébe?
– A szerbiai színházak két hatalmas tévedés áldozatai. Az első a politikusoké, akik uralkodnak ebben az országban, és akiket a művészet egyáltalán nem érdekel. A régió legkisebb erre szánt költségvetésével bizonyítják, hogy semmit sem tudnak a kultúráról. Azt sem, mekkora a kultúra jelentősége egy nép és egy állam fejlődésében. A másik tévedés a színházi dolgozók arrogáns önteltsége, amelyből kifolyólag elutasítják a változás szükségszerűségét, és amelynek folytán úgy viselkednek jól fizetett munkahelyeiken, mint a színház érinthetetlen urai, és nem fogják föl, hogy a helyükre száz meg száz ember léphetne, akik talán jobban végeznék a munkát, mint ők, és akik nem állnának ellen a szükséges változásoknak. A szerbiai színházművészet tévúton jár, amely akár a kultúra megszűnéséhez is vezethet.
Az interjú hosszabb változatát a Teátrum március 28-i számában olvashatják el.
