A játéktér egy háromfalú fehér dobozszoba, a perspektívát a „mennyezetre”, jobb oldalon befelé húzódó, keresztben felrakott neonlámpák ritmikus sora segíti, a negyedik fal a közönségre nyílik, szinte tátong, a proszcénium szélén néhány mikrofonállvány mikrofonokkal – egy kórházszagot ásító száj ritka fogsora –, mely előre sejteti, hogy itt szavak, szavakba öntött simogatások és sikolyok hangzanak majd el e hatalmas száj által kikiáltva, mondatok keltik életre mindazt, ami odabent történik, odabent, a nagy fehérségben, egy menyasszonyi ruha redői között, egy kórterem kifehérített szenny-melegágyán, egy vagy több mint egy asszonyi lélek eltékozolt, mert feladott, szemérmén belül, egy könyv, egy regény fehér lapjain, melyekre szeplő-betűket nyomtat a nemsokára színpadon is látható sors, női sors, amely más, mint a többi sors, mely „nem női”, vagy talán nincs is nem női sors, csak sors van, ami eleve nőnemű, vele kezdődik és végződik minden, az is, „ami” most én vagyok, lettem, ott gubbasztva a nézőtér egyik székén, egyre kisebbedve, merthogy érzem, megyek össze, mint egy ezerszer kimosott, ezer női testet férjhez adó menyasszonyi ruha, így válok újra embrióvá, és egyre sötétebb folt leszek a Nagy Fehérség előtt, holott még el sem kezdődött az előadás.
Azután elkezdődik, hogy előadás-e, vagy valami más, még nem tudom, történés mindenesetre, nők jönnek be a színre, ahogy elképzeltem, mégis másként, nagyon is érinthetően, ismerem őket név szerint, és mégis Lovas Ildikóként jönnek, vagy Lovas Ildikó jön Béres Mártaként, Mezei Kingaként, G. Erdélyi Herminaként, Elor Eminaként, Ferenc Ágotaként, Szilágyi Ágotaként, Lőrincz Tímeaként, holott nem is nevek ők, csupán a Nőbe oltott felismerhetőségek, a megnevezhetőség engedékeny teremtményei, akik most kilépnek egy általunk, férfiak által sosem behatárolható egységből, egészségből, feleségből, az emberiség több mint fele-ségéből, a többségből, kiszakadnak, és mégis hurcolnak valami egészet, mind, külön-külön, különcségük az egyéniségük, ugyanakkor az egységük, mindegyikük másként hordja azt a „dögös” fekete ruhát, mert már a látványuk is kiabál a Nagy Fehérség szájában, komoly, elszánt arcok, szájuk úgy mond ki szavakat, ahogy a jégeső kopog kinn felejtett üstdobokon, hangolt szavak, ismert mondatok dallamai, de mi ez (?), kontrasztlényeket látok, vagy a háttér ellenkezik (?), a fehér ellenáll, a fekete nem tágít, a történet múltba igyekvő csapása e két szín között kanyarog magabiztosan, ahogy egy hegyi út is egyenes a maga módján, ha beszámítjuk a kanyar-kényszereket, ilyen úton járnak, egymás után jönnek, mennek, mindig egyikük megszólalásában, mozdulataiban megtestesítve mindannyiukat, de mintha számtalan példány volna belőlük, ezek már nem is egyszerű emberek, ezek nők, emberfeletti lehetőségei a túlélésnek, ezért megint csak emberek, de már újból újak, lehetőségei valami jövő nemzedéknek, jönnek, és mondják, ami számukra megíratott, hogy számunkra átélhető, tapintható legyen, mindaz, ami a kamaszkorral kezdődött, a testi-lelki ébredéssel, hogyan zajlott, mi is történt akkor, valójában mi, ezt csak úgy lehet láttatni, hogy közben nő az ember, megnő, végül felnőtt lesz, de még mindig nő, furfang a filozófia hátán a hosszú lábak éjszakájának történelempukkasztó történetében, alulnézetből kecses, gótikus tornyok álombeli tánca, nem tudom, ez a hét nő ott a színpadon mikor sír, mikor nevet, úgy működnek, mint a váltóáram, miközben engem gépként működtet e feszültség, miféle erő ez, aminek régóta ismerem az eredőjét, és most mégsem tudok mit kezdeni vele, de mit is tudnék megérteni abból, ami mindig is a jobbik részem volt, csak nem mindig ismertem fel, talán azért, mert a szexuális érzetek idegvégződéseinek gócai nálam máshová helyeződtek még akkor, amikor az akarat is másé volt, nem az enyém, úgy tűnik, most sem az enyém, elrabolja itt hét nő, színésznő, hét az egyben, immár a jövő feketéjét elfedő fehér, menyasszonyi ruhában, nem, ezek már nem színésznők, megint valami új van születőben, nem bírják ezek szülés nélkül, új fogalmak kellenek e létformához, pedig egyszerű minden, hallom, értem, mit beszélnek, látom a testeket, egy-egy mozdulatban a mindent elsöprő vonzatot, érzem a világűri fekete lyukakat gigantikus távcsővel tanulmányozó csillagászok nyugtalanságát, amikor győz a látvány közelsége, és mégis a távolság a döntő a sosem áthágható, mert meghódíthatatlan téridőben, esetleg része lehetek apró részleteknek, bokáknak, nyögdécselő szavaknak, könnyeknek, haragos tekinteteknek, melyek olyasmivel vádolnak, amivel a golyó a besült puskát vádolhatja, a nagy bumm már régen megtörtént, s most annak kis, számon kérő visszhangjait hallom a „létrejövetel” megmagyarázatlan utórezgéseiben, s mindezt itt a Kosztolányi Színház színpadán, mily furcsán koppannak most ezek a szavak, mintha ez a láttatott, érzékeltetett regény-szöveg-rendezés ellenállna minden helymeghatározásnak, művészi behatároltságnak, nem, ez itt valami más, ez itt az Urbán Lovasság elegáns támadása hófedte, sikamlós lankák harcmezein, ahol egy régóta elszenvedett véres vereség várja újfent az amazon-hadsereget, egy már szintén régóta megnyert biológiai háborúban, de mindenekfelett őszinteség, harc a percnyi békéért, megejtő, egyszerű igazsága az érzelmeknek, ugyanakkor a szexusnak, erotikának is, melyekről beszélni kell, lévén hogy a Színház, a Regény, a Forma, a Színész kegyes ölelésében feloldódó ösztönvilág még így is érezteti hatását, persze, kellő távolságtartással önmagával szemben (a csillagász távolságérzete a távcsőbe nézve), s ehhez még – ellenpontként – társul az orvos-író-morfinista Csáth Géza feleségének, Jónás Olgának a tragédiája is, akinek menyasszonyi ruhája valójában a spanyol „vérszínű fehér” színeiben tündököl, míg az őrült Csáth magatehetetlen, üstökösszerű, sikító zuhanása adja hozzá a zenei aláfestést, tehát valóságos ellenpontról beszélhetünk, ami nem más, mint a harmónia mozgó csontvázának röntgenképe, ugyanúgy, ahogy a hét színésznő jelenléte megszüli a színen azt a központosítást, ami Lovas Ildikót Jónás Olgával állítja szembe, melyből egy egyetemes női sors születik, s melynek a dolgok „egyszerű” ábrázolása a célja, néhány eszköz – jég, korcsolya, katonanadrágszíj, ruhadarabok, sámli, pisztoly – segítségével, miközben mindez az érett teljesség érzetét kelti, különösen akkor, amikor az írónő nemcsak ésszel, szívvel-lélekkel, de a testével is ír.
Kifelé menet a teremből, és mindenből, ami számomra az előadás alatt az odabentet jelentette, a „menyasszonyság” felidézett állapota mint tésztaként kinyújtott boldogság-pillanat kísért; ugyanezen boldogság-pillanat önmaga súlya alatt semmisült meg az asszony tragédiájában, ahol a szereplők érezhették magukat nyomorultnak, elátkozottnak, egyszóval mindennek, csak szelídíthetőnek nem, hisz lelki szüzességük záloga az érintetlenség, ab ovo érinthetetlenség, és mindezen túl, az e szavakba való beköltözés, szófészkek építése, tehát szóvá lenni, szóvá tenni azt, ami a végzet túlélését jelenti, ahogy a céltalanság életfogytig tartó megkerülése révén, most, úgy tűnik, nemcsak színházat, nemcsak egy előadást, hanem a valóság egy olyan szeletkéjét kínálták fel nekünk, nézőknek ezek a Nők és a szerzők, melyben a színházi eszköztár minimalizálásával teret nyerhetett egy kiáltványszerű megszólalás, ami ez esetben, furcsamód, kérdésként is megfogalmazható, nevezetesen, hogy: vajon – ha időközben bele nem hal – az asszony végzete szüli-e a végzet asszonyát, és azt is hétszer?
Szereplők: Béres Pešikan Márta, Mezei Kinga, G. Erdélyi Hermina m. v., Elor Emina m.v., Ferenc Ágota m. v., Szilágyi Ágota m. v., Lőrincz Tímea m. v. Dramaturg: Góli Kornélia. Látványtervező: Polgár Péter m. v. Zene: Antal Attila. Rendezőasszisztens: Mikes Imre Elek. Rendezőmunkatárs: Suzana Vukovi
Rendező: Urbán András.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
