Natatorijum – Szabadkai Népszínház szerb társulata. Bemutató: 2014. június 6. Rendező: Selma Spahić. Szerzők:Selma Spahić, Marko Milosavljević, Dino Pešut, Vladimir Grbić, Minja Peković, Milan Vejnović, Marko Makivić. Szereplők:Vladimir Grbić, Minja Peković, Milan Vejnović, Marko Makivić. Díszlet és jelmez:Darinka Mihajlović. Zene:Draško Adžić. Színpadi mozgás: Bojana Mišić.
Végre egy friss, őszinte előadás Szabadkáról, amely nem csak Szabadkáról szól.
A csendes, nyugodt felszín alatt, emberek szenvednek, próbálnak meg jobban élni, vagy egyáltalán, élve maradni. Mintha egy medence mélyén lennénk, ahol látszólag mindenkinek van esélye a fennmaradásra, mindenki úszkálhat kedvére, de valójában, mindannyian a víz alatt vagyunk, vágyaink nem találkoznak lehetőségekkel, amelyek biztosítanák megvalósulásukat. Szabadka a lehetőségek városa, a kihasználatlan lehetőségeké. Majdnem jó, de mégsem az. Talán egyszerűbb egy olyan helyen élni, ahol nincsenek is lehetőségek, tiszta sor: ha akarsz valamit, elmégy, ha jó eltengődni, maradsz. De itt, állandóan az az érzése az embernek, hogy véghez lehet vinni az elképzeléseket, terveket, és bizonyos időnek el kell telnie, míg rájövünk, nem, a lehetőségek üresek, s még a legegyszerűbb tervek megvalósítása is olyan akadályokba ütközik, amelyeket nem tudunk bevenni. Az idő pedig múlik, az elvágyódás nő, a lehetőségek csökkennek. Valaki a múltba menekül, valaki a jövőbe, bár nem tudja, mi az, a jelennel megküzdeni azonban túlságosan is nehéz.
Négy szereplője van az előadásnak, három férfi és egy nő. Mindannyian egy furcsa, álomkóros zenekarban kezdik meg színpadi életüket, egy zenekarban, amely csak egy dallamot tud játszani, és azt sem túl jól. Ez először furcsa, és kissé irritáló is, de az előadás kontextusában teljesen működő jel – a zene, mint a menekülés, a mindennapokból való kilépés egyik lehetősége1. A hangszerek, melyeken játszanak – gitár, harmonika, dobok, szintetizátor -, csakúgy, mint a a díszletelemek – a furcsán görbülő székek, és a falak -, olajzöld színűek. Mocsár vagy medence... érzésben mocsár, de az előadás címe, a klóros tisztító szaga, amely belépéskor megcsapja az orrunkat, illetve a falak felső, fehér fele is egy sterilitásában fullasztó helyszínt fest inkább le... A színészek imbolygó mozgása és némasága furcsán taszító, elidegenítő hatást kelt, ugyanakkor magába is szippant jellegzetes hangulatával. Ez a mozgás, alapállás, a testek kezdeti pozíciója megmarad az előadás egész ideje alatt, s erről válik le a minimalista színészi játék, amelyben négy figura egy napja bontakozik ki: reggeltől, az új nappal induló reménytől, az este magányáig, csalódásáig.
A történet – nem a színpadi játék – fő színhelye egy lakónegyed, melynek a közelében ezen a napon nyílik meg az új városi medence. Ez a központi esemény – legalább történik valami -, e köré lehet a napot szervezni, miközben mindenki végzi a saját dolgát: egyikük életbiztosításokat áruló ügynök, aki teljesíteni akarja a napi normát (vajon sikerül neki?), a másik jószívű boltos (vajon megéri jószívűnek lenni?), a harmadikat épp aznap rúgják ki állásából, mert késve érkezik munkahelyére (harminchoz közel, szüleinél él, mit hoz a holnap?), a negyedik pedig az öregek otthonában dolgozik, de ma utoljára, mert éjjel indul Frankfurtba a barátjához, aki már évekkel ezelőtt kiköltözött... igen... Valaki leugrott az emeletes ház tetejéről... bezzeg, ha kötöttek volna életbiztosítást, most... mindannyian ismerik egymást, mindegyikük közt történik valami, valami emberi, elesett, gyenge, de lényegében mindegyikük a maga világában él, a maga problémájával elfoglalva, nem igazán érdekli a másik. Ez nagyon szépen kikerekedik abban a jelenetben, amikor az éppen állásából kirúgott Emil átmegy szomszédjához, Verához, s egy élvezhetetlen, gyors szexuális aktussal lökik magukat tovább az időben... együttlétük üres, egyikük sem jelent a másiknak semmit – Vera frigid, Emil ügyetlen, gondolataikat olvassuk, hiszen elmondják őket: a stilizáció pontos, világosan, de nem egyértelműen válnak le az egymáshoz intézett mondatok, az egymásról gondolt gondolatokról -, mégis, valahogy ez a legintimebb kapcsolat, amit láthatunk az előadásban...
Az előadás egyszerűségében pontos, s annak ellenére (vagy éppen attól), hogy nem akar nagyot, sokat mondani, hogy lényegében egyetlen témát jár körül – talán akkor vagyunk a legpontosabbak, ha a reménytelenséget emeljük ki központi gondolatként -, nagyon gazdag, sok lehetőséget nyit meg az elemzésre, értelmezésre, valójában annyi részletre ki lehetne térni, alaposabban megvizsgálni, hogy arra nincs is lehetőség ebben az írásban. Ez az előadás elgondolkodtat, de az érzelmeket is megmozgatja, s teszi ezt úgy, hogy egy órán keresztül egy csendes, visszafogott, belülről égő játékot nézünk, amely ha nem is hat azonnal, de nem hagy nyugodni a továbbiakban.
Itt elmondhatjuk, hogy egy igazán modern, friss előadásról van szó. Egy olyan csendes színház ez, amely gondolatokat ébreszt, de nem intellektualizál; nem fennhéjazó, közönségét semmibe vevő, de olyan, hogy ha akarjuk, békén hagy, ha akarjuk, hat ránk, nyitottságunk, emberiességünk függvényében. Mindenesetre meghagyja nekünk azt a szabadságot, hogy érzelmeinkkel is azt kezdjünk, amit jónak látunk, ha úgy gondoljuk, maradjunk csak meg a tehetetlenségben, de ha zavar, akkor nyugodtan fellázadhatunk ellene, akár tettekkel is. Mert tehetünk valamit. Legalább, odafigyelhetünk. Mint ahogy teszik ezt az alkotók is, akik a munkafolyamat során saját környezetükből válogatott figurákból alkották meg a négy karaktert. Az előadásban így megjelenik egyfajta melegség, együttérzés a leírt és ismerősnek tűnő személyekkel, gyengeségeikkel, elesettségükkel. Történik ez annak ellenére, hogy az alkotók globálisan kritikusak a figurák és környezetük iránt.
Az előadás dramaturgiája is izgalmas. A négy szereplő történeteit párhuzamosan kísérjük figyelemmel, külön élik életüket, míg egy-egy pillanatra nem találkoznak, hogy azután újra elváljanak. A szereplők ugyanúgy kimondják gondolataikat, mint a dialógokat, és az előadás utolsó szakaszában vissza-visszapörgetik az időt, hogy az eseményeket több szemszögből is megmutassák, feldobva ezzel az előadás dinamikáját. Az előadás váratlanul, egy költői képpel zárul, anélkül, hogy hagynának időt a nézőnek a kontemplációra. Arra az előadás után is lesz alkalma.
Furcsa, de tulajdonképp érthető is, hogy egy szarajevói fiatal rendezőnek kellett eljönnie Szabadkára, hogy rólunk, itt élőkről őszintén, bátran beszéljen egy szép, koherens, sallangoktól mentes előadásban. A külső szem tisztábban lát, talán, nincs megterhelve azokkal a viszonyokkal, melyekkel az itt élők... Az alkotók közül senki sem szabadkai (a színészek természetesen itt élnek már évek óta, de így is van lehetőségük valahová hazamenni)... és mind fiatalok.. Az előadáson érződik, hogy komoly munka áll mögötte, hogy minden szegmense átgondolt és kidolgozott, de az is, hogy valóban új úton jártak az alkotók, és ezt az utat nekünk is be kell járni velük, meg kell értenünk, hogy ez nem az az elsőre könnyen emészthető színház, amelyhez hozzászoktunk... és ez jó, jó hogy olykor fiatal alkotók lehetőséget kapnak, hogy fontos dolgokra újszerű módszerekkel világítsanak rá. Sajnos ott van az „olykor”, jobb lenne, ha több ilyen előadást láthatnánk. Ha erre nincs is lehetőség, legalább minél többen nézzék meg a Natatóriumot a Szabadkai Népszínházban!(Az írás Kilátó mellékletükben jelent meg.)
