Van valami bejelentenivalója?

Szörvájvöl? Nevezhetnénk show-műsornak is, de ez nem szokás, ha az ember épp a múltját készül számba venni, hát még akkor, ha majd’ egy évszázadról teszi mindezt.

De persze nem összeborulni és sírni hívom Önöket, hanem ellenkezőleg!

Távol áll tőlem a siránkozás, a beletörődés, az önmeg- (és fel)adás. Jöjjenek, és röhögjenek velem! Önmagukon, rajtam, magunkon. Hogy milyenek voltunk, milyenek vagyunk, vagy akár milyenek leszünk!

Hősökről mesélek majd! De nem szokványos, átlagos, közönséges hősökről, akik egyszerűen mártírhalált haltak, aztán szobrot kaptak, elneveztek róluk egy (vagy több) utcát, iskolát, hanem azokról a hősökről, akik vesztes csaták után, leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, de éltek, élnek tovább, és lettek az ükapáink, nagyapáink, apáink (és lettünk mi magunk), s akiktől nem kaptunk mást, csak ezt az ilyen-olyan ÉLETET.

Akik felett átlépett a történelem újra, meg újra, de ők ezt már megszokták. Mint ahogy mi is. És itt vagyunk, ezen a csodálatos Világon, ebben a poros Bácskában, Bánátban, Bangladeshben, Brazíliában…

Személy szerint mindig is a „kis” emberek „jelentéktelen”sorsa érdekelt inkább. A Monorik, a Minarik Edék, a Piti Lajosok, a Švejkek, az öreg halászok élete…

Akik nem alkottak semmi maradandót, és talán nem is sikerült nekik semmi, még azt a nyomorult halat se tudták kifogni, sőt, még egy pucerájba is belebuktak – pedig abba állítólag nem lehet, ahogy azt Kerényi úr (Major Tamás) oly’ határozottan állította –, vagy a forradalom alatt egy egyszerű vakbélgyulladásba pusztultak bele, vagy egyszerűen csak bájosan agyalágyultak voltak, és nem maradt utánuk semmi, csak a tíz körömmel kapaszkodó életösztön, és a létbe vetett, ügyetlen hit(ünk): Kell egy csapat!

Aztán, mikor György barátom felvetette az ötletet, dolgozzunk együtt, egyből ők jutottak eszembe. Kell nekünk egy olyan főhős, aki mindig ugyanolyan, mindig ugyanazt teszi: hánykolódik, ide-oda csapódik, de mégis mindent túlél.

Vagy ez Gyurka ötlete volt? Na, mindegy. A lényeg, hogy megszületett a mű. Most pedig én szülök. Egy színpadi mutatványt.

Jöjjenek el! Nézzék meg, milyen az, amikor a férfiak szülnek!

Addig is néhány nagyon fontos gondolat a mi kedves névtelen hősünktől:

„…Azt nem nagy valami megmondani előre, hogy jön-e a világvége, persze hogy jönni fog. (...) Ehhez még ész sem kell, hogy én ezt lássam, csak kinézek a portáskalickámból(...) És ha az elvtárs ugyanúgy kiviszi a liter konyakot a táskájában, akkor én tudom, hogy háború nem lesz, mert rend van, a föld meg forog, és ha a párttitkár ugyanazt csinálja, mint tegnap, akkor holnap se lesz semmi. Majd ha egy hordó konyakot akar kivinni, akkor lesz háború.”

„…Én azt mondom, mindenki maradjon a valagán, mert aki egyszer megindul, az sose találja meg a helyét. Az már csak majd filozofál, hogy itt volna jobb, meg ott volna jobb (...)

És mi lenne, ha minden portás szépen elmenekülne? Azért vagyunk valahol a világon, hogy ott legyünk, ahol vagyunk. Nem pedig máshol…”

„…Hogy ne lopjon senki, hányszor mondjam, ez a lényeg! (...) Vagy csak mértékkel!...“

Ja, hogy miért ez a cím? Mit kérdez a portás a gyárkapuban? Vagy a vámos a határon? „Van valami bejelentenivalója?“