Nem mindennapi esemény zajlott november 15-én a volt Eugen szálló nagytermében. A Zentai Magyar Kamaraszínház új társulatát avatta a város, és a vajdasági színházi társadalom. Az avatáson részt vett többek között Jean Baptiste Molière, az író, Vukoszávljev Iván, a színház igazgatója, Solténszky Tibor, aki a szerző Fösvény című, viszonylag kései drámáját rendezte, a Zentai Magyar Kamaraszínház szerződtetett színészei, Dévai Zoltán, Kucsov Borisz, Lőrinc Tímea, Nešić Máté, Nagyabonyi Emese, Virág György, László Judit, Papp Arnold, Rutonić Róbert, valamint a jelmeztervező Mikus Anita. De avattunk mi, közönség is, miközben beavatódtunk, hisz így megy ez már régóta, a részt vállalás „szentsége” jótékonyan hat vissza az alkotókra, színészekre, segítőkre.
Több, mint színdarab, több, mint értelmezhetőség, több, mint mérhető esztétikum – a megvalósulás nagy pillanatai ünnepbe fordultak, a szakmai ismérvek megadóan visszahúzódtak, miközben észrevétlenül hitvallást szültek, igényt teremtve arra, hogy a szakmai tudás utóbb mégiscsak „térbe kerüljön”, parázs vitákat előhívó témává váljon, de csak miután lezajlott a legfontosabb, a születés ünnepe. Semmi fösvénység, csak annak nyílt lelkű ábrázolása. Ez történt.
És most a darabról: a rendezői koncepció szerint nem csupán a zsugori Harpagon, és a köréje fonódó család, valamint annak holdudvara e színmű központi témája, inkább a fösvénység eltipró erejét megteremtő zsarnokság, melynek beteges diktátumát egyetlen hétköznap órái, percei hordozzák. A „kortalanítás” céljából pantomim-álarcot viselő Harpagon (Dévai Zoltán) szinte tapintható erőtere fekete napként vonzza-taszítja fiát, Cléante-ot (Kucsov Borisz), lányát Elizt (Lőrinc Tímea), az ő szerelmeiket, Mariannt (Nagyabonyi Emese) és Valért (Nešić Máté), miközben a szolga, szakács és kocsis, Jakab (Virág György), hivatásos udvari bolond módjára egyengeti, ugyanakkor borzolja a szereplők közötti konfliktusokat. De része van ebben Fruzsinának, a házasságközvetítőnek is (László Judit), aki a korabeli ledér dáma archetípusát is bámulatos ügyességgel hozza. Anzelm (Papp Arnold), a nemes úr-pénzközvetítő uzsorás – már a figura meghatározása is ellentmondó – mindehhez azzal járul hozzá, hogy kiderül róla, ő Valér és Mariann apja (mik vannak!). A csendbiztos szemforgató, dadogó figurája (Rutonić Róbert) a darab kétharmadán, kellő pillanatban megteremti azt a helyzetkomikumi csúcspontot, mely nélkül a kifejlet sem lenne teljes. A szerelmi viszonyok barokkosan indázó szálait itt nehéz volna ecsetelni, a lényeg az, hogy a Fösvény és fia ugyanabba a lányba szerelmesek, nyilván ez nem kis botrányt okoz, míg a háttérben, természetesen nem csupán erkölcsi, de anyagi okok is húzódnak, aminek kulminációjaként Harpagon féltve őrzött pénzes ládikája eltűnik. A befejezés előkészítése a hierarchia csúcsán álló torz Fösvény elhatározásában gyökerezik, aki felhúzza a gátat a fiatalok szerelmi-esküvői bonyodalma előtt, minek következtében szabaddá válik az út egy inkább véletlen, mint sorsszerű, boldog végkifejlet felé.
A színpadot egyszerű ízlésességgel berendező, a francia barokkot jeleiben idéző díszlet a formai tagoltságon túl jelképes is: a kovácsoltvas, romboid alakú, lyukacsosan átlátszó ajtók a teret úgy osztják meg, hogy mögöttük mindvégig ott sejlik az a „láthatatlan lényeg”, mely az előtérben zajló cselekményt generálja. Solténszky Tibor látványfogalmazása természetes módon épül be a rendezői koncepcióba, prűd, de funkcionális módon használva ki az egyébként nem nagy színtér lehetőségeit.
A darab elején megszólaló zene a barokktól a 20. század elejéig lendül (Jean-Baptiste Lully – Eric Satie), szimbolikus időkeretbe foglalva a történést. Kár, hogy ezek a zenei megszólalások nem folytatódnak kellő következetességgel a továbbiakban is, hanem csak a végén zárják le az eseménysort. Ennek ellenére az előadás ritmusa lankadatlan, mindazonáltal nem túl harsány, amit ezúton is köszönök a rendezőnek. Egy eltúlzottan elegáns kor mértékkel elegáns ábrázolásának lehettünk szem- és fültanúi, s öröm volt látni, hogy ez a fajta elegancia nem csak, hogy rekonstruálható, de átélhető is, sőt, továbbvihető stíluskorszakok során anélkül, hogy csorbát szenvedne. Mert nem csupán viselkedési kódexekről beszélhetünk a darab kapcsán, hanem egy olyan „szellemi viseletről” is, mely eléggé elemző és halk szavú ahhoz, hogy keresetlen kérdéseket intézzünk hozzá. És ez már önmagában nagy dolog.
A legnagyobb dolog azonban mégis az, hogy pénteken este, egy fiatal színészcsapat összehangolt játékát tapasztalhattuk meg egy örök érvényű drámában. Felesleges volna hát szót pazarolni a játék azon részleteire, melyek, habár kihagyhatatlanok, csupán mint eszközök szolgálták a darab egészét. Mert van, amikor ezen részletek, ki tudja miért, kihagyhatóvá válnak, nem foglalkozik velük senki. S ha foglalkozna is, csak az elismerés hangján szólhatna róluk. Mert zsong a commedia dell’ arte, „táncmozog” a francia fars, kilőnek a jól megformált mondatok, s hogy ez mind megtörténhet, annak a képességnek és lendületnek köszönhető, mely e Kamaraszínház ifjú színművészeit és a velük erős szellemi rokonságra lépő rendezőt jellemzi.
