Amikor egy televíziós interjúban az Újvidéki Színház új igazgatója „szivárványosnak” minősítette az idei évadot, mindjárt tudtam, hogy jó lesz ez az év. És a kezdés nem is okozott csalódást. A szokásosnál szubjektívebb hangú írás következik.
Zavar engem ez a „buzitéma”. Félre ne értsenek, nem a melegekkel/homoszexuálisokkal/biszexuálisokkal/transzneműekkel/transzszexuálisokkal/leszbikusokkal van bajom. Azzal van folyamatosan évek óta bajom, hogy ez téma kell, hogy legyen. Az egyenjogúság. A másság. Hogy toleranciát kell hirdetni. Hogy azt kell mondani, hogy az Újvidéki Színház idei évada a toleranciáról szól, vagy annak jegyében, vagy hogy volt a hivatalos megfogalmazás. Tudom, hogy szélmalomharc, és tudom, hogy kevesebb közöm van hozzá, mint az érintetteknek (értsd: akikkel szemben toleránsnak kell lenni), de rettentő módon zavar, hogy nem lehet teljesen természetesnek venni az azonos neműek szerelmét. Hogy a világon X számú országban (az előadásban elhangzik a pontos adat) üldözik a homoszexualitást, megölik, bebörtönzik a melegeket, Y számú országban nem ölik meg és nem börtönzik be, de mondjuk megverik az utcán, vagy nem engedik felvonulni (az is zavar, hogy fel kell vonulni figyelemfelkeltési szándékkal, a béke jegyében, hogy nem lehet mindez „hétköznapi”, elfogadott, „normális”), Z számú országban pedig nem ölik meg, nem börtönzik be, nem verik meg, fel is vonulhat, de nem házasodhat össze a szerelmével (a házasság intézményének elavultságáról majd máskor) és/vagy nem fogadhat örökbe gyereket (meg nem örökölhet, nem lehet legközelebbi hozzátartozó az orvosi kezeléseknél stb.). Hogy in the closet kell élnie egy csomó embernek, mert egy másik csomó ember azt gondolja róluk, hogy „nem normális” a szexuális orientációjuk. És itt van, én is belecsúszok a mindenféle klisékbe, és biztosan nem jól fogalmazok, mert egyesek elcsépelték a kifejezéseket, és sértővé vagy durvává változtatták az elnevezéseket. Az milyen már, hogy zsidóviccet csak a zsidók mesélhetnek sértődés nélkül, hogy csak a cigányok használhatják a cigány kifejezést, mert politikailag korrekten azt kell mondani, hogy roma, vagy milyen az, hogy buzinak is csak az egyik buzi nevezheti a másikat? És ezzel éppen, hogy nem azt szeretném, ha homogén lenne a környezet, és egyen nemtelen, egyen vallástalan, egyen nemzettelen, egyen gondolkodású emberek vennének körül vagy népesítenék be a Földet, hanem ha nem folynának háborúk a különbözőségek miatt.
Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy már ez a bevezető is megsért néhány embert.
Ahogy a politikáról vagy a „társadalmi problémákról” szóló, azokat érintő „kortárs előadások”, úgy ez a homoszexualitásról szóló darab is aktuális kérdésekkel foglalkozik. A színészek és a rendezők mindig elmondják, hogy a színháznak reagálnia kell a mára, a jelenre, és azokkal a kérdésekkel kell foglalkoznia vagy legalább érintenie azokat, amelyek a társadalmat foglalkoztatják, amelyek kérdéseket vetnek fel (az előadásnak kérdéseket kell felvetnie – mondják).
A Kéjpart úgy reagál, hogy nem reagál. Vagy nem aktívan reagál, nem úgy reagál, ahogy azt egyesek (azok az egyesek, akik csak hallottak az előadásról, és már eleve elvetik annak lehetőségét is, hogy megnézzék) elképzelik, szóval hogy direkten kimondjam (válaszolva a felvetésekre, és az esetleges csalódások elkerülése végett): nem dugnak izzadt férfiak premier plánban a színpadon. Egyébként semmilyen plánban nem dugnak.
A Kéjpart elbeszél. És milyen gyönyörűen beszél el. Három férfi ül egy fehér csempés fürdőszobában a kádban. Három különböző kádban. Minimáltér. Pezsgősüveg, három pezsgőspohár, cigaretta, hamutartó, női magazin, egy-egy mikrofon, sok-sok zöld alma.
A színészek (Kőrösi István, Pongó Gábor és Sirmer Zoltán) nem viselnek látványos jelmezeket, nincsenek nőnek öltöztetve, sokkal inkább nőnek vannak vetkőztetve. Csipkekesztyű, diszkrét smink, diszkrét körömlakk, hajháló. Nem kellenek látványos elemek ahhoz, hogy valami tele legyen mondanivalóval. Elég az őszinteség. Abból pedig van bőven. Nőies mozdulatok, nőies hanghordozás, csendesség, passzivitás, és mindenki elhiszi, hogy nő vagy. Nem pontosan így, de valahogy ehhez hasonlóan magyarázzák meg a szereplők, hogy miért éppen azokat a tulajdonságokat nagyítja fel egy önmagát lélekben nőnek érző férfi, amelyeket a nők az emancipáció során levetkőztek.
A Michal Witkowski lengyel író regénye alapján készült darabot Puskás Zoltán rendezte, és úgy érzem, pontosan megtalálta azt a módot (vizuálisan is), ahogyan ezt a témát a mai Szerbiában, a mai Vajdaságban fel lehet dolgozni.
Így akarta a természet, hogy miért-nem a mi dolgunk – egy mondat a regényből és az előadásból. Az a mondat, amely a legjobban leírja a témához való megfelelő hozzáállást. Tolerancia-intolerancia, hm… a nem a mi dolgunk-féle megközelítés elég toleráns? Nem tudok erre válaszolni.
Zöld almák a kádban. Az előadás valamivel több, mint egyórás, pont amíg kihűl a fürdővíz. Zöld alma, amibe beleharapnak, de lenyelni nem tudják. A társadalom is ilyen zöld lenne? Éretlen erre a témára? Nem tudja befogadni, nem tudja lenyelni, nem tudja megemészteni. Nagyon látványos az a rengeteg zöld alma a fehér kádban. Friss és fiatal almák, egyik sem rohad, mégsem tudja lenyelni az, aki beleharap. Én vagyok a zöld alma? A társadalom? Azok a zöld almák, akikről az előadás szól? A víz a társadalom és az almák a melegek? Vagy fordítva? Vagy semmi köze ennek az egészhez, csak jól néz ki az a rengeteg zöld alma a fehér kádban?
A háttérben képkeret, vetítés: a három szereplő/színész, smink nélkül, almák nélkül a kádban. Mesélnek, beszélnek, kilépünk az előadásból kicsit. Ahogy akkor is, amikor a homoszexuálisok elfogadásáról vagy nem elfogadásáról hallunk adatokat. Tolerancia, intolerancia, diszkrimináció. Van valami olyan, hogy nem tiltják a homoszexualitást, de a diszkriminációt sem.
A három szereplő csendesen mesél az életéről, a nyanyákról, azokról a férfiakról, akik lélekben nők. A homoszexuális populáció változatosságáról. A szerelmekről. Az adni akarásról. Arról, hogy nem a magamutogatás a cél, de szépek akarnak lenni: önmaguknak, a többi „nőnek” és a férfiaknak, akik önmagukat áltatják, amikor úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy nem „igazi” nőkkel vannak. Igazi nő… Ha a társadalom olyan „normális” lenne, mint azt sokan szeretnék, akkor az „igazi” nők miniszoknyát hordanának, de kizárólag otthon, ahol amúgy is a konyhában töltenék idejük nagy részét és potyogtatnák a gyerekeket. Mert a „normális” társadalomban ez az „igazi” nő szerepe.
Az előadás kordokumentum is. Csak nehéz eldönteni, hogy melyik koré. Lassan bontakoznak ki a történetek, amelyek bárhol és bármikor játszódhatnak (nekem először a szabadkai Raichle Ferenc Park jutott eszembe, aztán viszont egy teljesen más dramaturgiai elképzelés, amely szerint 2013. szeptember 27-én, pénteken este Belgrádban meséli el a két nyanyus az életét csalódottságában, hogy alig tizenkét órával a másnapra hirdetett melegfelvonulás előtt betiltották azt, de ez már szabad asszociáció).
A Kéjpart tragikus, mert szereplői nem lehetnek soha igazán boldogok. A közönség nevet, nyilván nevet, mert a Sors úgy játszik, hogy a tragikusság vicces is legyen, hogy el lehessen viselni. Annak is, aki átéli, annak is, aki nézi.
Nem tudom, hogy szép akart-e lenni ez az előadás, akart-e szép lenni, de az lett. A minden értelemben vett minimalizmusával, a szándékosan keveset mondó sokatmondásával. Bátor előadás, persze. De leginkább megkapó és megható. És szép. És nem csak a fehér kádat elborító zöld almák miatt.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
