Villányi László utóbbi versesköteteiben, az időközben (2003), a volna szerelem (2006), a valaki majd (2008) és a mondja édesanyám (2009) címűekben tetten érhetően jelen volt az érett férfi visszatekintő pillantása, az eltelt esztendők elszámoltatásának igénye. Egyfajta újbóli feldolgozása az élet során szerzett tapasztalatoknak, a gyermekkori élményeknek, a családi környezetben kapott ismereteknek, a férfilétet átható benyomásoknak és érzelmeknek. A versek a szerelem és a halál egymástól nem idegen terepe közti hídként kötötték össze az elmúlás veszteségét a szeretettség ajándékával. Erósz és Thanatosz egymásba hatoló összefonódását jelenítette meg Villányi költészete, azoknak az egymásra ható energiáknak a nyelv szintjén tetten érését, amelyekről Gilles Delleuze a következőket tételezte Freud halálösztön-felfogása kapcsán: „Sem Erósz, sem Thanatosz nem fogható meg vagy élhető át. Csak a kettő kombinációi tapasztalhatók meg — Erósz feladata ugyanis az, hogy megkösse Thanatosz energiáját, és a létrejövő kombinációkat alárendelje az örömelvnek a tudattalanban. Ezért van az, hogy bár Erósz sem megfoghatóbb Thanatosznál, legalábbis hallat magáról és cselekvőleg lép fel. Thanatosz viszont, az Erósz hordozta és felszínre hozta alaptalanság, lényegileg hangtalan: amitől csak még rettentőbb.”
Villányi László mostani kötetében, az Ámulatban sokkal oldottabb. Talán szimbolikus jelentése is van, hogy tizenegy év elmúltával újra nagy kezdőbetűvel írta könyvének címét: Ámulat. Mint akiben tudatosult Oscar Wilde azon gondolata, hogy aki minduntalan a múltját fürkészi, meg sem érdemli a jövőt. Villányi éppen ezért csupán annyit foglalkozik a múlttal, hogy az kapaszkodóként szolgáljon a jelennek a jövő dimenziója iránti kiterjesztése során. A freudi halálösztönnel szemben mostani kötetében ugyancsak a Freud által leírt életösztön valós idejében szólal meg verse, egy olyan örömelv kapcsán, amely a kielégülés mentén nem az ingertelen kielégültség állapotát hívja elő, hanem egyfajta ismétlődő kielégültség permanens helyzetét igyekszik megfogalmazni, amelyben egyszerre jut kifejezésre a most van, a már volt, és a majd lesz együttállása. Ebben az időképzetben lényegtelen a jövő idő tartama: nem az a fontos, meddig terjed majd ki a várható életkor, mikor kell majd távozni a földi életpályáról, mert azt immáron végérvényesen beragyogja a megtalált szerelem fénye. Nem a lét hosszúsága, hanem az élet megélésének intenzitása fontos a költő számára, és ennek bölcs felismerése teszi oldottá költészetét.
Fölszabadult Villányi László versbeszéde a társtalanság, valamint az eltűnőben lévő kapcsolatok felett érzett fenyegető veszteség nyomasztó érzete alól. A jelenben artikulálódott öröm, boldogság, az ember és ember közt megképződött, előre és visszafelé egyaránt ható, felvillanyozott kapcsolat olyan erővel tölti be a tartósként feltételezett jelenét, hogy Erósz erőteljes hatása semlegesíti Thanatosz jelenvalóságának fenyegető tudatát. A jelen a fontos a költő számára, ugyanis a múlt a jelen tápláléka, a jövő pedig csupán a jelen folyománya lehet, ami a jelen boldogsághorizontjából tekintve egyedül a beteljesülés majdani lezárásaként van jelen, nem pedig az érzelmi kulmináció folyamatos vagy egyszerre bekövetkező kiürülését jelenti majd.
Az Ámulat kötet voltaképpen az idill visszakövetelésének eredménye, annak a feszültségmentes, harmonikus állapotnak a megélését jeleníti meg, ami kellően erős szerkezetre épül, hogy semmilyen külső esemény meg ne zavarhassa. Az élet és a világ borzalmai nem rekednek kívül a vegyes párosban, a férfi (a költő), és a nő (a költő párja) által megélt idillen, az nem valamiféle burokként, védőpajzsként működik, hanem az együttlét arra tanította meg őket, hogy belső örömük ereje mindig semlegesíteni tudja a külső hiányt, veszteséget, vagy támadást. Amennyire egyszerű, annyira idegen létképletet tár a kötet az olvasó elé. Annyira idegennek tűnik ez az idillikus szerelem a nyugati létmodellben, hogy már szinte keleti. A pár megtanult bármi késztetés nélkül örülni egymásnak, a világnak, még annak is, ami hiányzik. Tapasztalatuk segítette a tanulásukat, és a versekbe vont idézetek szerint az egyéni és közös olvasmányélmények ugyancsak hozzájárultak világértelmezésükhöz, valamint a párkapcsolat minőségi megéléséhez.
Amennyiben valakit zavarna az idill kifejezés, mert az ókori pásztorköltészet bukolikájához köti a szót, gondoljon arra, hogy Schiller szerint az idill a legmagasabb rendű ábrázolásmód, mert az eszményit valóságként ábrázolja. Villányi László könyve esetében az idillt akár az együttlét misztériuma megélésének is nevezhetjük.
