Szentkuthy Miklósra a Prae című regényének megjelenése után az irodalomról szóló beszéd rásütötte a „magyar Joyce” megnevezést, jószerével Babits Mihály 1934-es, a Nyugatban megjelent írása nyomán, amelyben Joyce rokonának nevezte az elsőkönyves magyar írót, noha Babits se az Ulyssest, se a Praet nem olvasta, vagy nem olvasta végig. Szentkuthynak haláláig se sikerült kibújnia a számára derogáló, egyéniségét és egyediségét háttérbe szorító jelző alól. Valamiféle szellemi, vagyis inkább alkati rokonság, vagy bár hasonlóság azonban kétségtelenül fennállt a két szerző között.
Erre a két szerző esetében tapasztalható, műveltségszerkezetük és tájékozódásuk, valamint nyelvszemléletük terén megmutatkozó átfedésekre hívja fel a figyelmet Szolláth Dávid, emlékeztetvén, hogy mindkét alkotó szenvedélyesen vonzódott a mitológiához, a katolicizmushoz, a középkorhoz, a skolasztikához, a barokkhoz és a szójátékokhoz. Ám azt is jelzi, hogy Szentkuthy valamiféle ölelő elutasítással viszonyult az ír regényíróhoz. A folyóiratban közölt beszélgetésből is kihallható ez a gyűlölve szerető attitűd. Amikor Bartos Tibor azzal érvel, hogy „Babits írta vagy negyven éve, hogy Joyce néked rokonod”, Szentkuthy meredeken leütötte a feldobott labdát: Rokona a kaszás halálnak.”
Arról, hogy a nyomasztó rokonítás egész élete során ránehezedett, még az 1983-as egyetemi előadásán is szinte kényszeresen számolt be a közönségnek: „én húszéves koromban, 1928-ban kezdtem írni. Az Ulysses megjelent 1922-ben. Én az Ulyssest először 1931-ben olvastam, amikor ajándékba kaptam […] Tehát ’28-ban kezdtem írnia a Praet, így amikor én először olvastam az Ulyssest […], akkor már a Praenek a kétharmad része megvolt. És ugye ’Joyce és a szójáték’ – ez egy banalitás, egy irodalomtörténeti tócsa! Én a Praeben valóban a szójátékok hitvédelmét adtam, nem is frivolan, hanem komolyan, de akkor, ’28-ban azt se tudtam, hogy Joyce-ot eszik-e vagy isszák, vagy hogy a világon van egyáltalán.”
Az előadás szövegénél számunkra érdekesebb az Ulysses fordításáról szóló párbeszéd gépirata, ugyanis ez a fordítás köré is szövődött némi irodalomtörténeti pikantéria. Bartos Tibor az Európa Kiadó munkatársaként szerkesztette Szentkuthy Joyce-fordítását. A fordító és a tőle huszonöt évvel fiatalabb szerkesztő a fordítói munka négy éve alatt, majd a rá következő egy esztendőben, a szerkesztés befejező munkálatai idején gyakran találkoztak, és a beszélgetésük hangvételéből egyértelműen kitűnik, hogy baráti kapcsolatban álltak egymással, a kíméletlen csipkelődést is megengedhették maguknak. A most napvilágra került beszélgetés voltaképpen már nem a fordításról szól, hanem Bartos interjúban igyekezett szövegszerűen is megalapozni a Szentkuthy és Joyce rokonságát alátámasztó legendát. Mondani se kell, sikertelenül, hiszen Szentkuthy érzékeny önérzete jelezte, hogy az erőszakos összehasonlítgatás nem egyenrangú felekként állítaná egymás mellé az ír és a magyar írót, és nem ismerné el a két alkotó művének autonómiáját. Viszont éppen ebben a beszélgetésben vallott arról, amit ő közösnek vélt magában és Joyce-ban: „A lélekalkatról van ám szó! Hogy neveltetésünkben lehetett valami közös, attól még a munkánk merőben különbözhet. De a gyakran fölemlegetett külsőségekről is... vagy a ’szabad asszociációtól’, amelyet úgy az orrunkra húztak mind a kettőnknek, mint a mesebeli legénynek a kolbászt, hogy mi egymásba fűzzük két gondolatunkat... vagy attól, hogy naplószerűen dolgozunk? Ahogy itten Joyce-életrajzokat olvasok egymás után, mert minden életrajzíró tud valami újat, azt látom, hogy Joyce életének minden részlete megvan az Ulyssesben: közös akkor mind a kettőnkben, hogy élményanyag és mű közel esik, és hogy szürreális álommá válik időnként... ezek lélekalkatbeli dolgok.”
Most pedig következzék az ígért pikantéria. A fordítás első kiadása után tíz évvel jelent meg a második kiadás, amit viszont a szerkesztő átírt, s mivel Szentkuthy neve szerepelt fordítóként, voltaképpen meghamisította a fordítást. Szentkuthy halálát követően három évvel pedig azt nyilatkozta egy televíziós műsorban, hogy hat éven át javította Szentkuthy fordítását, és az Ulysses magyar szövege voltaképpen az ő munkája, mert lehet, hogy a fiatal Szentkuthy tudott angolul, de idősebb korára már elfelejtette a nyelvet. Lett is botrány mindkét eset nyomán.
Itt azonban nem is a botrány az érdekes, hanem az, hogy Szentkuthy 1973-ban megérezte, hogy mi történik majd 1986-ban! Miután Bartosnak a beszélgetés során nem sikerült megvalósítania koncepcióját, és rávenni Szentkuthyt, hogy vállalja a Joyce-rokonságot, egyre zavarosabb vizekre evezett, párhuzamokat vont az ír és a magyar valóság, a dublini és a pesti élet között, végül kettőjüket hasonlította az Ulysses két főszereplőjéhez, a bordélynegyedben kódorgó Stephen Dedalushoz és Leopold Bloomhoz, hajdani görbe estéikre utalván. Szentkuthy igyekezett megérteni Bartos egyre csapongóbb mondatfutamait, majd végül így fakadt ki: „Már kapiskálom. Te akarod újrafordítani Joyce-ot.”
Ami bizony metsző reveláció volt, hiszen éppen abból az alkalomból került sor a beszélgetésre, hogy Szentkuthy elkészült a fordítással, Bartos a szerkesztéssel, az újrafordítás fel sem vetődhetett egy ilyen alkalommal. Az idő viszont igazolta, hogy a beszélgetés résztvevőinek fejében már akkor megfordult ez a gondolat, az egyiknél szándék, a másiknál megérzés szintjén.
