Bálind István 338 FA című kiállítása jelenleg Zomborban, december 23-ától pedig Verbászon lesz látható a helyi művelődési központok galériájában
Induljunk a fától! A fa univerzális jelkép, és a kortárs képzőművészettől nem idegen a jelképek dekonstrukciós felhasználása, átértelmezése, szemantikai eltérítése. A fa szimbolikája azonos időben ellentétes, illetve annak tűnő jelentéseket képes generálni, így egyszerre szól életről és halálról, az örök megújulásról és folyamatos fejlődésről, miközben az idő kettős, ciklikus és visszafordíthatatlan értelmezése nyomán az ideiglenes és irreverzibilis halál attribútumának is hordozója. Transzcendens értelemben a fénnyel érintkezés tárgya, mitológiai szempontból a teremtés letéteményese. Építő- és fűtőanyag, oxigéngyár, termése élelem. Ha picit is belegondolunk, a fa az ember számára mindenképpen „életfa”.
Vajon az-e a XXI. században is? Mármint a fához fűződő képzeteink szerint, avagy funkciójának egy részével egyetemben jelentéstöltetének egy darabját is bedarálta a mesterségesen előállítható termékek diadalmenete?
Úgy tűnik, Bálind István – hithez nem köthető – szakrális létezőként értelmezi a fát. Természetesen nem az allegorikus festészet kánonjának megjelenítési követelményeit szorgalmazva, hanem éppen ellenkezőleg, zsugorítja az alkotásain megjelenő fákat, aprók lesznek a kép felületén, és rettenetes magányt sugároznak. Eltörpülnek az alájuk, melléjük rendelt urbánus térszeletek, mértani alakzatokra redukált, elvonatkoztatott, mesterséges, és mindig üresen kongó, valőr nélküli, csupán texturálisan hangsúlyozott tájelemek mellett. Ezen két fakturális kompozíciós elem mellet harmadikként jelenik meg a természet, a természeti jelenségek érzelmi megélésének gyakran keretbe, ablakba zárt, néha a mű tónusától harsányan elkülönböződő leképzése. Ez a hármasság: urbánus sivárság + eklektikus természet + a fa állandósága fogalmaz meg kérdéseket a néző irányába.
Csakhogy a kérdéseket nem egyetlen kép, hanem képsorozatok teszik fel. A sorozatok nem a kortárs művészetben gyakran kiaknázott fraktál-jelleggel, az egészet a részben megjelenítő lehetőséggel telítődnek, hanem a fragmentalitás poétikájára építenek. Így az egyes alkotások értelmezhetősége, arányossága és teljessége új poétikai jelentésbe szerveződik, felmutatja az egyednek az egységben megképződő autopoetikus, önteremtő készségét.
Bálind István november hetedikén vette át Pancsován a Történelmi Levéltár Galériájában a III. Szerbiai Rajzbiennále első díját.
A festő sorozatokat, az eredetihez hasonlító „másolatokat” alkotva ritmizálja a kompozíciókat. Az ismétlődés folyamatossága ütemet kelt, költészetként funkcionál. Beidegződéseink a poézist a retorika hajdan tanult szabályai mentén díszítésként, ornamentikus képződményként értelmezik, noha a költészet ettől a hatástartalomtól rég eltávolodott. Bálind István a formák redukálása révén igyekszik jelentéstartalmat megfogalmazni. Poszturbánus – emberi alakokat teljesen nélkülöző – városélménye csupán vetítővászna a romantikuskén is értelmezhető természettapasztalatának, a kettő sérthetetlen origója a fa, a fák sorozata. Polytiptichonjain magányos fái sorozatként mutatkoznak meg: a néző fasort, erdőt is láthat mögöttük, csoportot mindenképpen az egyes képek által megjelenített magánnyal szemben. Az egyedüllét csoportos magánnyá orkesztrálása egy poliritmikus képzőművészeti felületen mindenképpen a jelennel szemben tett művészi gesztus, amely mögött kétségkívül posztapokaliptikus látványokat, világértelmezést is tapasztalhatunk. Képi redukciója a világgal folytatott párbeszéd dekonstrukciós képzőművészeti önteremtése: válaszokat generáló kérdésfelvetése.
