Az ausztrál bennszülöttek jeleket vésnek a sziklákba, amelyek életútjaikat jelölik, és amelyeket egész életükben követnek – meséli Bütyök. Az ő szivárványkígyója is körbejárta a világot, hogy végül ugyanoda érhessen vissza, ahonnan elindult: a Kárpát-medencébe.
Életünk nagy része várakozással telik. Várunk a boldogságra, a szerencsére, valakire, aki majd mindent jobbá tesz. Észre sem vesszük, hogy a nagy várakozás közepette el is telt az életünk. Huss, elszállt, mint a kék norvég. Vagy nem úgy, de majdnem. Bütyök is várt valamire, majdnem bele is fásult a nagy várakozásba, amikor isteni karként, Nagy József kiemelte az állóvízből, és magával vitte Franciaországba. A mozgásszínházban éledhetett tehát újra abban a korban, amikor más táncosok már nyugdíjba mennek. És ezzel át is lépett egy másik világba, a művészek világába. Oda, ahová csak az igazi, nagybetűs Művészek képesek átlépni. Bütyök megtalálta az ajtót befelé, pontosabban Nagy József nyitotta ki ezt az ajtót. A lényeg, hogy oda-vissza lehessen átjárni. A Művészet egy életstílust jelent – mondja valahol Bütyök. Emelkedettséget. Azt az annyira emlegetett öt centit, amellyel a föld fölött „lebegnek”. Lebegni pedig muszáj, mert az életüket úgy élik, mintha egy szakadék szélén sétálnának. És csodás képességre van szükség, hogy valamelyest épen átérjenek a Túloldalra. Erről szól az életük. Erről az útról.
Bütyök hazatért. És ez a film, a Szivárványkígyó ezt mutatja be.
A kistigrisek ereje
A zentai Bolyai Filmműhely alkotásairól
Vajdaságban kevés filmműhely létezik. Egészen pontosan ma már csak egy komolyabb, a Bolyai Filmműhely. A filmezés iránt érdeklődő középiskolások csak itt tudnak tanulni, fejlődni, itt ismerkedhetnek meg a „szakma” alapjaival. Alkotásaikat nézve pedig elmondható, hogy akár a jövőjüket is itt alapozzák meg. Az a probléma, hogy az oktatási intézmények nem tartják fontosnak a vizuális, mediális nevelést, pedig ahogy az irodalom, a zene és a képzőművészet is fontos része az alapműveltségnek, úgy a filmes oktatás is az kellene, hogy legyen. Főleg azért, mert bármennyire is nem tetszik ez a kultúrsznoboknak, igenis a televízió határozza meg a legtöbb háztartás esti programját, és a televíziós műsorok kritikus szemlélete és értelmezése nem magától értetődő tudás.
A bolyaisok kisfilmjein látszik, hogy sok ötlet és sok munka van a megvalósítás mögött. Egyes alkotások komolyabbak, jobban sikerültek, másokon látszik, hogy még kiforratlan a készítők stílusa. De melyikünk készített ennél jobb filmet középiskolás korában? Naugye.
A stílusgyakorlatos filmeken látszik is, hogy okkal készültek ilyennek, a készítők a gyorsítást, lassítást, animációt gyakorolták. Ezeken látszik igazán, hogy kezdők készítették. Vannak viszont az egy-egy régi szakmát bemutató filmek, amelyek bármelyik televíziós csatornán levetíthetők lennének. Ezen kisfilmek elkészítéséhez, végiggondolásához nyilván több időre volt szükség, de az alkotók hozzáállásán is látszik, hogy törekedtek a teljességre. A 90 éves borbély története, aki Guiness-rekordot szeretne dönteni, és ehhez már csak három évre van szüksége, olyan szívmelengető, hogy a nézőnek kedve lenne odamenni, beülni a székbe, és csak hallgatni a borbélyszakma szépségeiről mesélő bácsit. A kovácsmesterség kihalását féltő patkolókovácsról a lóversenyek, a fiákerek és hintók jutnak az ember eszébe. Az ember lánya pedig elgondolkodik, hogy a herceg is csak akkor érkezhet meg, ha van egy kovács, aki előtte megpatkolja azt a fehér lovat. Annyira emberközelien, annyira megfoghatóan mutatják be a fiatalok a ma már egyre ritkábban látható juhászokat, hogy kedvet csinálnak ahhoz, hogy kimenjünk a mezőre a birkák közé.
Ez a komolyabb munka lehet az alapja egy esetleges későbbi filmes vagy médiás karriernek, ebben a műhelyben a diákok megtanulják a kérdezési technikákat, megismerik az operatőri és vágói szakma részleteit, és nem utolsósorban a forgatókönyvírásba és rendezésbe is belekóstolhatnak.
A Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén is résztvevő csapat nem véletlenül nyert már több díjat és vesz részt különböző fesztiválokon. Ezek a fiatalok igazán megérdemlik az elismerést.
Csiga Józsi és a többiek
Kovács Ákos és Kovács István bemutatkozása
Mindig öröm, ha fiatal és sikeres művészek munkáival ismerkedhet meg az ember. Kovács Ákos és Kovács István nemrég kezdték tanulmányaikat Budapesten. Mindketten úgy gondolják, hogy életük a film, és mindent meg is tesznek azért, hogy ezen a pályán sikeresek legyenek. Ákos operatőrnek, István pedig rendezőnek tanul.
Kovács Ákos neve nem ismeretlen a vajdasági fiatalok körében, hiszen munkáival többször szerepelt a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, legutóbb pedig a KMV reklámfilmjét is ő készítette. Ki ne ismerné Csiga Józsit, a tanyáról a világot jelentő deszkák felé vágyakozó parasztfiút. Józsi, Jóska, Joci, Mari (mert az édesanyja így hívja) minden vágya az, hogy elmondhassa verseit egy értő közönségnek. Eddig ugyanis csak a csirkék és Sári, a tehén hallgatták meg. A pörgős vágásokkal teli film minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami manapság felkelti a fiatalok figyelmét. Vicces, hatásos, ütős. A szöveg improvizatív, a vágások egyszerre keltik az amatörizmus és a profizmus hatását, ami külön dicséretes. Csiga Józsi azért tud mindenkihez szólni, mert egy egyszerű és naiv fiú, akivel ha azonosulni nem is, de együtt érezni mindenképpen tudunk. Ez a karakter bebizonyítja, hogy bárkiből lehet művész, bárki képes lehet megmutatni tehetségét. Ha fiatal, akkor például a KMV-n.
Kovács Ákos egy másik filmje is kering az interneten. Csiga Józsiénál komolyabb bemutatkozásról van most szó. Ákost ismerhetjük meg belőle, aki most kezdi kétlaki életét Szabadka és Budapest között. Itt más, mert magyar, ott más, mert mégsem annyira magyar. A filmből egy kis történelemleckét is kapunk Trianonról, de Ákosén kívül két másik történetet is hallhatunk arról, hogy miért választják a vajdasági magyar fiatalok a magyarországi felsőoktatási intézményeket az itteniek helyett. Nincs ebben semmi újdonság. Tíz éve is így volt, tizenhárom éve is, amikor én mentem oda. Én visszajöttem. A film viszont nem ad lezárást. Megváltozhat-e vajon az elvándorlási tendencia? Lesznek-e hazatérők azok közül, akik most kezdték meg egyetemi tanulmányaikat? A film végkicsengése semmi jóval nem kecsegtet.
Kovács István egy sokkal komolyabb filmmel jelent meg a vajdasági magyar mozgókép napján idén. Ő azt a filmet hozta el, amellyel a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezői szakára jelentkezett, és amelyért felvették. A történet 1944 telén játszódik Újvidéken. A magyar család nyugalmát szerb katonák zavarják meg. Innentől az lesz az apa és a fiú célja, hogy mindenáron elrejtse, és ezzel együtt megmentse a lány életét. Látjuk, hogy idegesek, amikor belépnek a katonák az újonnan foglalt lakásukba. Látjuk, hogy nincs ott a lány, aki a film elején krumplit pucolt. A katonák a házkutatás után sem találják meg, ezért megelégszenek egy nyaklánc és a krumpli ellopásával. A feszültség fokozhatatlan. A katonák ugyan nem, a nézők viszont megismerik a lány rejtekhelyét. Vele együtt mi is fellélegezhetünk. A történet építkezése az, ami igazán kiemelkedővé teszi ezt az alkotást.
Kovács Ákos és Kovács István most kezdi valós filmes pályáját. Remélhetőleg sokszor látjuk még őket viszont.
Elveszettek a történelemben
Dokumentumfilm; forgatókönyv: Hübsch Éva, operatőr-vágó: Hoffmann Artúr, rendező: Rácz-Maronka Etelka
Végre egy komolyan elkészített, tartalmas vajdasági dokumentumfilm. Ritka az ilyen manapság. Van mögötte tartalom, van mögötte gondolat. Egyetlen probléma van csak vele: a riporter végig halálra unta az egészet. Vagy legalábbis ezt a hatást keltette. Értem én, hogy a pályázaton nyert pénzből minél kevesebb időt akartak a forgatási helyszínen tölteni, és minél kevesebb utánajárással és kutatómunkával letudni az ügyet, ez így azért mégsem járja.
Az elveszettek a történelemben a második világháború végén elüldözött, kényszermunkatáborba zárt és legyilkolt vajdasági német kisebbségről szól. A járeki szeméttelepen kezdődik, pontosabban az egykori tábor helyén, ahová ma sokan a háztartási szemetüket viszik. Nincs emlékmű, nincs kegyelet. Van viszont két túlélő. Két öregasszony, aki könnyek közt mesél gyerekkoráról, az elvesztett családtagokról és a megpróbáltatásokról. Majdnem olyan ezeket hallgatni, mint az Auschwitz-túlélők történeteit. Elizabeta és Rozina kollektívan bűnös volt mindenért, amit a náci Németország tett, bűnhődniük kellett tehát.
A film lassan, a két nő történetét párhuzamosan vezetve mutatja be, hogyan élték túl a tábort, és hogyan tudták folytatni életüket. Rozina például, miután a partizánok erőltetett menete után a húga tüdőgyulladásban meghalt, ő pedig túlélte az összes rokonát, hozzáment a Jugoszláv Néphadsereg egyik katonájához. Senki nem értette ezt a szerelmet, ők maguk sem, és nem is tartott sokáig.
A téma igen érdekes, a feldolgozás azonban elveszi a kedvet attól, hogy igazán élvezhető legyen. Másodszorra például nézhetetlen. A monoton narráció és a helyesírási hibákkal teletűzdelt felirat megkérdőjelezi azt is, hogy a készítők beszélnek-e például magyarul. Rendben van, hogy az értelmező olvasást tanulni kell, de ha valaki riporterkedésre adja a fejét, akkor elvárható lenne tőle, hogy tudjon olvasni. Az olvasás nem a betűk felismerését és a szavak egymás után pakolását jelenti. A pont és a vessző, valamint a szavak sorrendje is számít. Ezt csak a jövőben készítendő filmek miatt mondom. És nem árt az sem, ha a riporter a narrációban nem csak az elhangzottakat összegzi, hanem hozzá is tesz ezekhez valamit, mondjuk olyat, ami saját kutatómunkáját bizonyítaná, vagy nem keltené a nézőben azt az érzetet, hogy egy teljesen indifferens és tudatlan filmes munkáját nézi. A felirat hanyagsága pedig csak tovább rontja a helyzetet. Arról nem is beszélve, hogy ha már magyar nyelvű műsort szándékoztak készíteni, akkor találhattak volna magyar ajkú túlélőt is, mert a német kisebbségben akad ilyen is bőven.
Összegezve: az Elveszettek a történelemben című dokumentumfilmet a képek és a történet szörnyűsége menti meg attól, hogy azonnal süllyesztőbe kerüljön. Túl sok dicséretre azonban nem számíthat.
Sok mindent ki kő bírni
Rendező: Csubrilo Zoltán
Csubrilo Zoltán filmje a tanyavilágban, a hallgatag emberek között játszódik. Igaz, nincs is mit beszélgetni a birkákkal és a libákkal. Az egyszerű emberek problémái (a libakopasztás és az egész napos séta a birkákkal) azok, amik közel hozzák ezt a filmet. Ugyanakkor el is távolítják, mert manapság már nem nagyon találkozunk juhászokkal és a libatollat valóban megbecsülő emberekkel.
Számukra megállt az idő. Ugyanolyan körülmények között élnek, mint őseik, vagy akár csak szüleik, 50 évvel ezelőtt. Vagy mégsem. A lepusztult tanya, a magány, a jövőtlenség mind-mind azt bizonyítja, hogy a globalizáció ide is eljutott, és sok más helyhez hasonlóan itt is pusztítást végzett.
Csubrilo filmje a maga módján megható, ugyanakkor elkeserítő is. Megmutatja, hogy mennyire mulandó minden. Mennyire mulandó az ember. Mert a juhászra és a libatulajdonosra néhány év múlva már senki sem fog emlékezni. Egyedül ez a film az, ami emléküket őrzi. A birkákat és a libákat eladják vagy levágják, a tanyát lebontják, hogy a helyén bevásárlóközpont épülhessen. Persze a fejlődés. Ez a szó, amit ráaggatnak mindenre, ami elpusztul Minden olyan változásra, amit nem tudnak konkrétan meghatározni, azt mondják, hogy fejlődés. A kérdés évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, választ viszont azóta sem kapott semmire. Ezzel szemben áll a paraszti élet, az az élet, amelyet oly sokan idillinek gondolnak, az az élet, amely miatt a nagyvárosiak falura költöznek. Csubrilo filmjébe viszont senki nem költözne. Ki akarna egy darab kenyérrel és egy ujjnyi szalonnával egész nap birkákat őrizni? Ki akarná tépkedni a libák tollát, külön odafigyelve arra, hogy a pelyhek ne szálljanak szét, mert az a legértékesebb az összes toll közül? Én nem ismerek ilyeneket. A falusi levegő igen. A magány igen. Még talán a kertészkedés, vagy a traktoron ücsörgés is. Na, de az igazi munka? Az igazi paraszti élet? Thanks, but no, thanks.
A Sok mindent ki kő bírni pontosan arról szól, amit a címe is sugall: hogy bizony sok mindent ki kell bírnia az embernek ahhoz, hogy túléljen. Ahhoz, hogy egyik napról a másikra boldoguljon, ahhoz, hogy minden rosszat túléljen, ahhoz, hogy emléke fennmaradjon, és ne merüljön fel a kérdés, hogy „ha összeomlik, / gyom virít alóla, / s nem sejti senki róla, / hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.”
