Dr. Bálint Péter a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán az Irodalom, Kommunikáció és Kulturális Antropológia Tanszék vezetője. Irodalomtörténész, író, népmesekutató, aki Honti János nyomán a népmesék vizsgálatában teljesen más alapokról indult, mint a hagyományos néprajz és irodalom.
Honti (1910–1945) a saját korában is már az általa meghaladottnak tartott mesetipológiák módosítására, illetve a múlt század harmincas éveiben megjelent, Edmund Husserl és Martin Heidegger nevével fémjelzett fenomenológiai eljárást és az interdiszciplináris kutatást javasolta. Honti a mesekutatás addigi strukturalista megközelítésével szemben előrevetítette a szöveghermeneutikai mesevizsgálat szükségességét, a mese „archeológiai” rétegeinek feltárását, mitológiai, szociokulturális vonatkozásainak megismerését. Bálint Péter szerint legtöbbünknek téves képünk van a népmesekincsről.
Ön, Tanár úr, kutatótársaival együtt Honti János elméleti megközelítését úgy hetven esztendő után iktatták be kutatásaik irányadó munkái közé. Miért jegelték ennyi ideig a munkáját?
– A korabeli néprajzkutatók ismerték Honti törekvéseit, amit többek között Amese világa című irányadó művében kifejtett, de a háború után gyorsan elfelejtették. A fiatal Honti Kerényi Károly (1897–1973) vallástörténész tanítványa volt. A múlt század negyvenes éveinek elején már leszögezte, hogy a mesekutatásban el kellene felejteni a strukturalista szemléletet, helyette fenomenológiai és interdiszciplináris szempontból kell közelíteni hozzá, Kerényi kapcsán az utóbbi alatt kétségtelenül a mítoszkutatást és a Jung-féle pszichoanalízist értette. Kezdeményezte, hogy felejtsük el a teljes mesetipológiai rendszert, mert minden mese önálló mese. Nem nehéz elképzelni, hogy egy országban, ahol a bölcsésztudományok legfejlettebbje az etnográfia volt, az ilyen nézetek nem találtak követőkre. Viszont nem lehet úgy tenni Honti János szellemi örökségének birtokában, mintha az irodalomelmélet, a filozófia, az antropológia, a nyelvészet, a pszichoanalízis legújabb eredményeit mellőzhetnénk a folknarratívák vizsgálatakor. Már csak azért sem lehet egy-egy tudomány bástyái mögé bezárkózni, egy vadászterületet hitbizományként őrizni, mert e felettébb könnyelmű elhárítással, amely a szakemberi inkompetenciák sorának bevallását is jelenti, magát a felbecsülhetetlen értékű és gazdagságú mesekorpuszt „minősítenénk le”, s mert megtagadnánk a korpuszban benne rejlő évszázados bölcseletet, erkölcsi rendet és túlélési stratégiát, melyet Walter Benjamin említett, mint a mese „leglényegét”, illetve „hármas hasznát”.
Valóban, mi a mese lényege?
– A mese az adott lokális közösség évszázados élettapasztalatán s az abból lepárlódott szellemi-lelki bölcsességén nyugvó történet, amely mindenkor valamilyen körülmények között adott társas, házastársi, vérségi, baráti, ellenséges, jó és rossz viszonyrendszerben; a hős önmaga diszpozíciójában és Lévinas reszponzív etikájának szellemében: a másik sürgető feleletigényére adandó válasz elkerülhetetlenségében tárja föl értelmét. A mese mindig egy adott közösség erkölcsi normarendjét reprezentálja. Szeretném hangsúlyozni, hogy a re-prezentálás, vagyis az újbóli, a különböző nemzedékek számára történő megismétlés, megjelenítés ténye hangsúlyossá válik a mesélésben mint szakrális kommunikációs aktusban. Következtetésképpen mondjuk ki bátran: semmilyen szóbeliségben rögzített vagy kötetben kiadott meseszöveg, amely nem szolgálja az élettapasztalaton nyugvó kollektív bölcsesség és az évszázados erkölcsi normarend fennmaradását, nem kínál a kizökkent vagy elemi hiányt mutató életszituációra megoldást, túlélési stratégiát, nem ígér a halál sokféle mesei megnyilvánulására újjászületést, épp a megbocsátás és a mindenki másért való felelősségvállalás következtében, az nem meríti ki sem a tradicionális mese, sem az átadás fogalmát. Azért mesél a mesemondó, hogy a sorsszerűség, az elkerülhetetlen végzetesség, a halál szorításából, az élet értelmetlenségének csapdájából kiutat teremtsen. Hogy elgondolja a „halálhoz mérten” kínálkozó létlehetőségeit, éppen a sartre-i csapdaszituációt kompenzálandó, elviselhetővé tegye az emberi életet. Világos ebből az aspektusból Honti megjegyzése: a mese nem a borzalom világa, hanem a feloldás művészete: ehhez kellene megtalálnunk a megfelelő kompetenciákat, amelyek egyaránt érintik a kutató és a művész vadászterületét. Továbbá, amennyiben a valóság változásainak felgyorsulásából eredően a bölcselet jelentősége devalválódott az információval szemben, miként ezt Walter Benjamin és Odo Marquard egyértelművé tette, az nem a mese hiányossága, mondhatni „szavatossági ideje” lejárásának valószínűsítése. Sokkal inkább „fogyatékossága” korunk emberének, aki elfogadta, hogy a személyes szabadsága és relatív jóléte érdekében a jelenvalóságba feledkezzen bele. A belefeledkezés jól mutatja az emlékezet- és vele együtt az identitásvesztést. Ezzel egy időben belesétált abba a csapdába, hogy lemondott a sajátos gondolkodásról, az emlékezetről, és helyette a feldolgozhatatlan mennyiségű hírözön elszenvedőjévé, „együgyű” lénnyé fokozódott le. Könnyű belátni, hogy a hír nem boldogít, mármint a létezés metafizikus és eszkatalogikus szintjén nem boldogít: ha csak nem angyali hír/üzenet. Márpedig a véges emberi lét egyik célja mégiscsak a boldogságkeresés.
Ön fenomenológiai szempontból kutatja a Kárpát-medence mesekincsét, a magyar, román, szlovák, sváb, rutén, cigány meséket, a műhelyéhez tartozó kutatók más szempontokból indulnak ki. Munkájukból teljesen kiiktatták a tipológiát?
– Nem, viszont számunkra a tipológia mindössze sorvezető. Ennek kapcsán mondom, hogy rendet kell tenni a mese fogalma körül. Több tanulmányomban leírtam már, hogy van tradicionális népmese, van irodalmiasított mese, van a modern urbánus mese, amikor a közösséghiánytól szenvedő városiak elkezdenek élettörténeteket mesélni, és negyedikként az, amit mai magyar mesének hívunk. Számomra legfontosabb, hogy éles különbséget tegyünk a tradicionális népmese és az irodalmiasított mese között. Három évvel ezelőtt, 150 évnyi zárolás után felfedezték és Regensburgban kiadták a Grimm-testvérek kortársának számító Franz Xaver von Schönwerth (1810–1886) mintegy ötszáz eredeti és az újdonság erejével ható tündérmesét tartalmazó gyűjteményét. Az újonnan felfedezett hagyatékkal megismerkedvén, a német kutatók megérezték, hogy valami nagyon nincs rendben a Grimm-féle átiratok körül, s két évvel ezelőtt bejelentették, hogy az elmúlt kétszáz év hagyományát felülvizsgálják, mégpedig az interdiszciplinaritás jegyében. Vagyis úgy döntöttek, hogy a szétaprózott, a rosszul felhasznált vagy a kizárólagossá tett kompetenciákat másfajtákra cserélik, és az évszázados tévhiteket, tévutakat felfejtik, mint Tézeusz a fonalat, s újrakezdik a meséről szóló diskurzust. Ezt a döntést nemcsak a németeknek, de a franciáknak és nekünk is meg kell tennünk, természetesen beleértve a Benedek Elek-féle meseátírásokat is. A tanult német kollégák tájékozatlanságának báját mutatja, hogy Franz Xaver von Schönwerth mesegyűjteményében olyan mesetípusokat (és variánsaikat) neveznek Európa-szerte ismeretlennek és ennek okán újszerűnek, amelyek a Kárpát-medencei mesehagyomány alapját, szerves részét képezik, ám a Kárpát-medencei és nyugat-balkáni mesekincs nagy része besorolhatatlan az Aarne–Thomson-féle tipológiai rendszerbe.
Mi veszett el a hagyományos népmese irodalmi átírása során?
– A tradicionális népmese – hangsúlyozni kívánom, e tekintetben legjobb szövegforrás a 20. század második felében, különböző audiovizuális eszközök segítségével felgyűjtött cigány népmese – megőrizte mind a mitikus-archaikus világszemléletet, mind az archetípusok és ősi szimbólumok sokértelműségét, többletjelentését, mind az olyan fenomének, mint: átok és vezeklés, sírás és nevetés, látás és beszéd, hallgatás és felelősségvállalás, erő és lustaság, együgyűség és megbocsátás durand-i izomorfiáját – magánhasználatra mondjuk úgy: láthatatlan szervesülését –, mind pedig a hős egzisztenciakarakterének fenomenológiai leírhatóságát. Az átírás, egyértelműbben: a szövegcsonkítás következtében épp a nyelvfenomenológiai és az antropológiai leírhatóság lehetősége szűkül be, a Ricoeur említette mitikus rokonpár-viszonyok felismerés válik bajossá. De ennél is nagyobb baj, hogy az átírással: csonkítással, elhagyással, egyszerűsítéssel együtt megváltozik a mondás és a mondott viszonya: a sokértelműség és a többletjelentés veszíti el nyelvi árnyalatait és azáltal a gondolkodás rétegzettségét. Aligha van olyan életszituáció és emberi létet érintő gond, amelyre ne volna megfelelő válasz a tradicionális mesében. A mesében elbeszélt történet/sorsbetöltés mindig túlélési stratégia is, a közösség és valamennyi tagja megéli valamiképpen az életvalóságot, de a mesemondás, vagyis sok és sokféle élettörténet elmondásának célja éppen az, hogy egyfajta „útitervet”, hogy azt nem mondjam, „üdvtervet” készít a halandó ember számára, aki Heidegger szavával élve: a „halálhoz mérten” létezik és gondolkozik.
