A várakozás és a szeretet, e két szó, melyekről az advent időszakának és a karácsonynak szólnia kellene. Amikor a rohanó, idegeskedő, feszült tömegre, vagy éppen önmagunkba nézünk, önmagunkra figyelünk, valahogy nem e két fogalom jut eszünkbe… Sokkal inkább az a stressz, amely az év végi hajrából, a számlák törlesztéséből, a karácsonyi eszem-iszomhoz szükséges alapanyagok beszerzéséről, az ajándékozás „kötelességéből” fakadó feladatokból cikáznak az agyunkban. Nem sokszor látunk türelmet, megértést magunk körül a városban, a piacon, a boltokban, a munkahelyen. A karácsonyt megelőző időszak kiváló lehetőség a kereskedők számára, hogy kihasználják az ajándékozás szép szokását és a bennünk lévő szeretet-űrt, hiszen mindannyian igyekszünk a tőlünk telhető legértékesebb meglepetéssel megajándékozni szeretteinket. A reklámok, a csillogó-villogó kirakatok, fényfüzérek, tömeg és idegesség hozzájárulnak ahhoz, hogy az ünnepből a végén pont a két leglényegesebb fogalom maradjon ki: a pozitív várakozás és a mások iránti önzetlen szeretet.
Azt hiszem, sokan egyetértünk abban, hogy a december talán az egyik legnehezebb hónap az évben. De vajon mindig így volt? Vagy a felgyorsult világunk tette zajossá ezt az egyébként csodálatos szakaszát az évnek?
A természet visszahúzódik, a fények elfogynak, az éjszakák hosszúak és sötétek decemberben, de nem azért, hogy szomorúságot hozzanak, hanem hogy a lelassulás irányába tereljenek bennünket.
Be kell valljam, az utóbbi években én ezekben a hetekben legszívesebb elvonulnék a természetbe, sajnos hólepte hegyvidéki elvonulásra nem telik, de a szülőfalu is megnyugvást jelentene, a cserépkályha ontaná a meleget, nagy sétákkal, olvasással tölteném az idő nagy részét, s lassan várnám haza a nagyvilágból a hozzám legközelebb állókat... Diót törnék, Luca-búzát ültetnék, beszerezném a fenyőfát, amit szigorúan, csak az ünnep előestéjén díszítenénk fel közösen, a réges-régi, „mesélő” díszekkel. Ha megérkezne a család, arra koncentrálnánk, ami igazán fontos: hogy együtt lehetünk, megsüthetjük a mézeskalácsot a réges-régi családi recept szerint. A sütés közben keletkezett hamisítatlan illatban pedig felidézzük legszebb karácsonyainkat, hiszen a családi emlékezet továbbadására is alkalmas az együttlét.
Gyerekkoromban a Luca-búza volt az egyetlen, de kötelező év végi dísze a lakásnak: s nem volt ház a faluban, ahol ne lett volna. Mi, gyerekek, minden reggel, amikor fölébredtünk, első dolgunknak tartottuk, hogy megnézzük, mennyit nőtt a Luca-búza. S karácsonyra megerősödve, mindig a fenyő alatt volt a helye. Szüleink, nagyszüleink a jövő évi jó termés reményében tisztelték.
A mai napig ragaszkodom ehhez a régi szokáshoz, bár az utóbbi években már piacon szerzem be a kis pohárka zöldet.
Hol lehet rátalálni a karácsony ünnepi hangulatára, ha nincsenek közelünkben akiket szeretünk? Ha egyedül vagyunk? Nagyon sokan teszik fel ezekben a hetekben a kérdést önmaguknak. A szabadtéri vásárokon, a feldíszített üzletekben, a templomokban?
Ki égősorokat aggat az ablakba, ki süteményeket készít halomra, sokszor felesleges ajándékokat vásárol, kényszertevékenységekkel pótolja a hiányt. Van, ahol a feldíszített műfenyő már áll december elején, ma már kisvárosainkat, sőt falvainkat is igyekeznek díszbe öltöztetni. Jól is esik a korán sötétülő napokon a plusz fény, de a feszültséget is növeli bennünk, hiszen advent heteiben az is kiderül, hogy mi mindennel vagyunk elmaradva, mit nem intéztünk el ebben az évben sem, illetve, hogy kiket veszítettünk el, kik azok, aki a családtól távol kényszerülnek ünnepelni.
Ez az időszak régen az elcsendesedés és a remény jegyében telt, ahol az emberek átgondolták az adott év történéseit, örömeit és veszteségeit, s készültek a szenteste ünneplésére. Követték a természet ritmusát, korábban tértek nyugovóra, de sokan hajnali misére jártak.
Ma ez az időszak leginkább arról szól, hogy minden teendőnket elintézzünk, mindennel készen legyünk, mindenről gondoskodjunk, hogy összeálljon az ajándéklista, az eltervezett, gazdag menüsor, és bár kimerülten, de nyugodtan ülhessünk a szépen megterített ünnepi asztalhoz, a gondosan feldíszített lakásban. Ez az az időszak, amikor még annyi időnk sem marad önmagunkra, mint az év többi hónapjában, s bár mindennek össze kell állnia az ünnepre, nekünk is a legjobb formánkban kell ragyognunk. Így persze nem is csodálkozhatunk azon, ha a testünk minden pillanatban jelez, hogy követni szeretné az évszak ritmusát, lassítana. Az egyre nehezedő nyomás, külső ingerek, elvárások, a világ zaja kíméletlenül megmutatkozik az ünnepeket megelőző szorításban.
Vajon kényszerű teher, vagy öröm az ünnepi készülődés?! Miért tesszük első helyre, vesszük túl komolyan a külsőségeket?
A családi meghitt hangulatot nem lehet megváltani sem pénzzel, sem ajándékokkal. Most van itt az ideje, hogy megálljunk, és végig gondoljuk, hogy mit is jelent valójában a várakozás, mit is jelent számunkra az advent négy hete.
Vajon ez csupán az az időszak, amikor minden csak arról szól, hogy a szükséges kellékeket be tudjunk szerezni ahhoz, hogy szép karácsonyuk legyen? Mert ha nem lesz díszes karácsonyfa, pompás sütemény, drága ajándék, akkor nem sikeres a felkészülés, nem igazi az ünnep?
Bár a templomok is megtelnek az ünnep napjaiban, a karácsony a vallási tartalom háttérbe szorulásával legtöbb helyen családi és ajándékozási ünnep lett, szigorúan családi körben zajlik. De aki kilép ebből a körből, az is szép érzésekkel élheti meg az ünnepet: sokan ismerőseim közül a jótékonykodás mellett döntenek, a művelődési egyesületek hagyományainkat megidéző műsorai is megtölthetik szívünket a régi karácsonyok hangulatával,
Négy hete, az első karácsonyváró vasárnapon meggyújtott gyertya fénye még erőtlen volt. Aztán következett a második vasárnap, s az adventi koszorú már kissé fölfénylett. Jött aztán a harmadik, meg a mostani negyedik, és a gyertyák fénye már szép erős. A negyedik gyertya a szeretet szimbóluma. Az égő adventi gyertyák üzenete teljes: hamarosan érkezik az újszülött gyermek, aki az ünnep lényegét hordozza.
A mindenütt sokasodó fények nem csupán emlékeztetésül szolgálnak karácsony közeledtére, nem csak szép díszletei az ünnepi készülődésnek, de felhívást is hordoznak: ahogyan a fény növekszik vasárnapról vasárnapra, úgy kellene a bennünk lévő világosságnak, tisztaságnak és szeretetnek is növekednie.
A karácsonyhoz az ünnepi lélek is hozzátartozik, az emberekkel és az önmagunkkal való megbékélés. A világot megváltoztatni nem tudjuk, de engedjük, hogy bennünk is megszülessen a szeretet.
Kívánom, hogy ne fáradtan, kimerülten érkezzünk az ünnep napjaihoz, a karácsonyvárás izgatottsága segítsen át bennünket a tennivalókon, és érintsen meg bennünket a karácsony évről évre visszatérő csodája.
Nyitókép: A családi meghitt hangulatot nem lehet megváltani sem pénzzel, sem ajándékokkal/Pixabay
