Nyüzsgő emberáradat, vagy harminc lépcsőfok kanyarogva, egy mosoly kíséretében a kezembe nyomott kétnyelvű katalógus és ötteremnyi plakát fogadott a Rajko Mamuzić Képtárban, amikor a szombati megnyitó alkalmával felkerestem Baráth Ferenc grafikusművész Plakati (Plakátok) című kiállítását. Magam sem mentem azonban csak a jó szerencsében bízva.
Készültem Baráthból. Olvastam életrajzát a magyarkanizsai születésű, de a 90-es évektől kezdve Budapesten élő és alkotó művész saját honlapján, és a számos díjjal és elismeréssel jutalmazott grafikus részletes ismertetőjét az artportal.hu oldalon. A kezdetben a Forum Kiadónak és az Új Symposionnak dolgozó Baráthról még a Wikipedia internetes lexikon is tartalmaz szócikket, művei pedig különböző képtárak oldalain is elérhető. Summa summarum, nem érhetett meglepetés a lépcsőn felbotorkálva.
Aztán mégis.
A plakátművészet időhöz kötött alkotói folyamat, főként ha színházi hirdetményekről van szó, vagy valamely más kulturális eseményt, évfordulót hivatottak megjelölni. Az Újvidéki Színház vagy a belgrádi Atelje 212 legendás, a 80-as, 90-es években színpadra vitt darabjaira invitáló plakátok előtt a kiállításon feltorlódik a sor. Ez több dolgot is bizonyít egyszerre. Egyrészt, hogy az előadások valóban kitűnőek voltak, érdemes rájuk emlékezni, másrészt pedig azt, hogy Baráth Ferenc alkotásai (úgy, mint húsz–harminc éve) ma is megtalálják és megállják a helyüket. A plakátjainak ma is szerepük van.
A magam számára azonban, aki az emlegetett évtizedekről „lemaradtam”, más fogódzók kellettek, más plakátok, vagyis jobban mondva: a plakátoknak más arcai. S e más arc, más tartalom leginkább a 2009-es Mucha-emlékévre született alkotásban talált rám, továbbá egy NO RACISM feliratot viselő alkotásban. E másodikban különösen, hiszen azt mondja el vizuálisan, melyet szóval csak hosszasan lehetne. Tömören áll ott, hogy nincs ésszerűség abban, ha fekete szekercék fehérekre, a fehérek pedig feketékre sújtanak, nincs abból a lépcsőszerű építményből sok köszönet, melyet „nyelében félbevágott fejszék” alkotnak.
Baráth Ferenc alkotásai a kitérők nélküli, sallangmentes gondolatvezetésükkel ragadnak meg.
S tán kárpótolnak is, ha már a 80-as évek kulturális eseményeire megkésve érkeztem.
