.
A Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj bírálóbizottsága (Ljubica Dulić Vuković, Csernik Attila elnök, Náray Éva) 2008. július 21-én megtartott ülésén döntött a 2008. évi díjazott személyét illetően. A bizottság egyhangú döntése alapján a 2008. évi Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat Fenyvesi Ottó topolyai származású, Veszprémben élő alkotó kapja.
Fenyvesi Ottó képzőművészként egy kevésbé elterjedt műfaj, a kollázstechnika eltökélt művelője. A nagyközönség előtt ugyan inkább költőként ismert, de éppen verseskötetei bizonyítják, hogy a kollázs mindig is jelen volt alkotói világában. A köteteiben felbukkanó kollázsok idővel Fenyvesi kedvelt műfajává váltak és a költeményeiben megragadott konkrét létélményt általánosabb síkba vetítették. Fenyvesi kollázsaiban nem az idealizált világot körvonalazza, mégis mintha csak a modern civilizáció értékeit keresné, valami morzsányi értelem után kutat, atipikus összefüggéseket emel ki a mindennapok kaotikus üzeneteiből. Ollójával ízekre szedi a világot, a papírragasztóval pedig leképez, mint festő az ecsettel. Igazi „kézműves”, aki „ellenáll a komputergrafika technikai leleményeinek” – áll többek között a díjat odaítélő bizottság indoklásában Szombathy Bálint szavait idézve. Fenyvesi Ottóval a díj átvételét követően a Topolyai Művésztelepen beszélgettünk, mely szintén akkor nyílt meg, és amelynek munkájában ő is részt vett néhány napig.
• Bár régen elköltöztél Topolyáról, sohasem szakadtál el tőle, mint az verseidből is kicseng, de úgy tűnik, tőled sem szakadtak el, nem feledkeztek meg rólad a topolyaiak, amit bizonyít az idei díj is. Mit jelent ez számodra, illetve mit jelent Nagyapáti Kukac Péter, akivel már iskolásként is foglalkoztál?
–A díjnak örültem, főleg annak, hogy valakiknek eszébe jutottam. Ha valaki fizikai értelemben elmegy a szülőföldjéről, az nem jelenti azt, hogy megtagadta a gyökereit vagy azt a közösséget, ahonnan származik. Számomra Nagyapáti a két világháború közötti bácskai magyar paraszti élet krónikása. Szerintem az ő művészete, a képei hitelesen vallanak arról a korszakról, amiről alig maradtak fenn nagyobb horderejű művészi alkotások. Nyolcadikos topolyai diákként részt vettem a Nagyapáti-festmények begyűjtésében, emlékszem amint a Vajhegyről, a Linderfalvából vittük a képeket az iskolába Üveges Lenke magyar tanárnőnk kérésére.
• Milyen érzés, hogy amit akkor kezdtetek, összegyűjteni Nagyapáti képeit, most, 40 év után sikerült minden eddiginél nagyobb méretekben?
–Nagyapáti mostani összegyűjtött műveinek kiállítását látni felemelő érzés. A topolyai kiállításon ugyanaz a büszke és torokszorongató érzés kerített hatalmába, mint Pécsett, a Csontváry-múzeumban. Két outsider alkotó impozáns életműve. Jó volna, ha valahol továbbra is együtt maradhatna a Nagyapáti-gyűjtemény és állandó kiállítás lenne belőle, persze tudom, ehhez rengeteg pénz kellene.
• Itt tehát számon tartanak, és ott?
–Nem panaszkodhatom. Enyhe, de folyamatos érdeklődés kíséri a munkámat. Magyarországon a 16 év alatt megjelent hat könyvem. A veszprémi Vár Ucca Műhely irodalmi, művészeti folyóirat főszerkesztője vagyok, ritkán jelenik meg, mert évente legfeljebb három-négy számra sikerül pénzt szerezni. Veszprémben van egy jól működő Veszprémi Művész Céh, velük szoktam kiállítani. Sőt, tavaly megnyertem egy országos képzőművészeti pályázat fődíját, amit Pécsett a 2010-es európai kulturális főváros kapcsán írtak ki.
• „Aki valaha is élt kisebbségként idegen országban, ami ráadásul szülőföldjéül is adatott, majd eltávozott, később már könnyen el tudja képzelni a sorsát másutt is, főleg olyan tájakon, ahol több türelem honol” – írtad 97 májusában, a Naplórészletekben. Most is így érzed, hol találod meg ma ezt a türelmet?
–Az utóbbi időben nagyon rosszkedvűek az emberek Magyarországon, mert bár a rendszerváltás meghozta számukra a szabadságot, szabadon élhetnek, utazhatnak, mégsem tehetik, mert nincs rá pénzük. Karvalykapitalizmusnak is szokás nevezni, ami ma ott zajlik, a melósnak annyit fizetnek, hogy ne haljon éhen, a profitot meg kiviszi az országból a multinacionális tőke. Mindeközben módszeresen hozzálátott a szocialista (!) kormány az európai szociális vívmányok (ingyenes orvosi ellátás, ingyenes tanulási lehetőség) lefaragásához és az is nagy kérdés, mi lesz azokkal a tömegekkel, akik hamarosan elérik a nyugdíjkorhatárt és minimálbérre voltak bejelentve a nyugdíjbiztosítóhoz, vagy sehogy? Ki ad nekik kenyeret? S akkor a politikusok, a politikai pártok bosszantó tehetetlenségéről, a kézen-közön eltűnt milliárdokról még nem is beszéltünk, a hazugságokról, a szavak degradálódásáról, amikor már senkinek nem hiszel el semmit. Legfeljebb magadban bízhatsz. De hát erről az egészről, a magyarországi történésekről látom, hogy rendszeresen tudósít a Magyar Szó is? Minden reggel azzal kezdem a napot a munkahelyemen, az MTA regionális központjában, Veszprémben, hogy átfutom az online-kiadás híreit, megnézem az otthoni kulturális híreket, sporteredményeket. Még annyit, hogy a 2004-es decemberi csúfos népszavazás nagyon megrendített. Legszívesebben hátat fordítottam volna az anyaországnak, amely így viszonyul nemzettársaihoz, talán meg sem értették, fel sem fogták, miről van szó. Mindenesetre az anyaországi magyarok között nincs összetartás, mint ahogyan a határon túliak között talán még van. Inkább az irigység a meghatározó. De hát, mint minden általánosítás, ez is torzít. Úgyhogy gondolatban azonnal bocsánatot is kérek érte anyaországi jó barátaimtól, akikre ez semmiféleképpen sem vonatkozik.
• Gyakran jársz haza, illetve más országokba, hogyan látod innen és onnan szemlélve a vajdasági képzőművészetet, helyét a világban, bár a művészetek nem ismernek műfaj-, ország- és egyéb határokat?
–A vajdasági képzőművészet színvonalával továbbra sincs baj, csak többet kellene törődni a „menedzselésével”. Olyan politikusok és szakemberek kellenének, akik magukkal vinnék hivatalos útjaikra a nagyvilágba az itteni művészetet, népszerűsítenék, s ezzel sokat segítenének a közösség életének megismertetésében is. Hiszen a hiteles művészet az egyik legjobb kommunikátor.
• Mi a véleményed arról, hogy az újvidéki TV-ben Topolyát a napokban Vajdaság képzőművészeti fővárosának nevezték, amihez te is hozzájárultál?
–Hízelgő megállapítás. Ezt a mostani Nagyapáti-kiállítás teljes mértékben alátámasztja. De tény, hogy az egykori Kray-kastély épületében nagyszerű kiállítások váltogatják egymást. Azonkívül a moravicai 9+1 művésztelepen is tartalmas munka folyik, jó lenne, ha az egykori nagyhírű topolyai művésztelep is újraéledne. Úgy látom, erre van garancia, mert olyan kiváló mesterek és szakemberek irányítják a topolyai képzőművészeti életet, mint Csernik Attila, Náray Éva és Zsáki István.
• Több éves szünet után ismét megnyílt a topolyai művésztelep, de nem az egykori formájában, hiányoznak a fiatalok, vajon miért?
–A topolyai művésztelep az elmúlt két évtizedben haldoklott. Ha sikerülne újraéleszteni, vonzóvá tenni, akkor biztos jönnének a fiatalok is.
• Irodalom és képzőművészet hogyan párosul nálad, hisz a kettő más-más kifejezőeszközt használ, bár kollázsaidban mindkettő megtalálható?
–Gimnazistaként inkább a képzőművészet érdekelt. Azt is mondhatnám, hogy a képzőművészet felől érkeztem az irodalomba. A hetvenes és a nyolcvanas években a művészetek valamiféle kohézióban éltek, s igen nagy hatással voltak egymásra, gondoljunk csak a filmszerű montázs és a videoklippek dinamikájára, a lüktető és dübörgő zenékre, a széttöredezett szövegekre, szabad versekre. Én ebből a „korszellemből” próbáltam felépíteni az irodalmi műveimet és a kollázsaimat.
• Minek alapján áll össze egy-egy alkotásod szövegrésze?
–A kollázsaim részleteit, a szövegeket, a szavakat, a betűket hosszas kutatás, nyirbálás előzi meg, aztán jön az elemek csoportosítása, majd az egyes kollázsok kompozíciójának megtervezése.
• Mennyire időtállóak kollázsaid?
–Az utóbbi időben az a kérdés foglalkoztat leginkább, hogy hogyan lehet fizikai értelemben megőrizni, konzerválni a kollázsaimat, amelyek ugye romlékony, vagy legalábbis öregedő anyagokból, többek között újságkivágásokból állnak. Néhány évvel ezelőtt fiammal láttuk Bécsben, a legismertebb dadaista „kollázsművész” Kurt Schwitters alkotásait. Azt tapasztaltam, hogy a papír évtizedek során elsárgul, elveszti rugalmasságát és színét. Ezért aztán különböző új technikai megoldásokkal, színekkel, nyomatokkal, digitális rögzítéssel kísérletezem, ami új dimenzióba röpíti az eddigi munkát. Bár számomra továbbra is a jó öreg „kézműves alkotás” jelenti a legnagyobb katarzist.
