Július 15-én hetvenhat éves korában elhunyt Beder István író, újságíró.
Városunk, Zenta egyik kiváló és meghatározó egyéniségének, jelenségének koporsója mellett állunk. Az Ő halála is földi mivoltunk törékeny kicsinységét mutatja meg, hiszen még néhány nappal ezelőtt találkoztunk, beszélgettünk vele, új regényének kiadása felől érdeklődött; egyszóval olyan volt mindig: a jó bor mámora bár kábította, mindenre kiterjedő figyelmét azonban semmi sem tudta elterelni.
A napokban még vele együtt úsztunk a nagy végtelenben, s most kijöttünk ide a temetőbe, hogy rádöbbenjünk: parányi kis bolygónkon szinte minden utazásunk egy helyben zajlik. Esetünkben itt a Tisza mentén, ahol Beder István 1932. november 12-én született Martonoson, az általános iskolát Felsőhegyen, a gimnáziumot Zentán végzi. 1964-ben a belgrádi politikai főiskolán diplomál, 1952 és 1988 között pedig az Újvidéki Rádió hírmagyarázója, zentai tudósítója, legendás hírű riportere. (…)
Beder Istvánra, az Újvidéki Rádió egyik legrégebbi és legnépszerűbb riporterére, a szombat esténként a legkisebb tanyasi házban is felcsendülő, jellegzetes bederi hang megszólaltatójára és a szépíróra szeretnék most emlékezni. Arra az emberre, akihez az egyetlen, illő beszédmód csakis a fegyelmezett emlékezés lehet. Az olyan tömör, feszes és célratörő mondatok, amelyek jól tudják, hogy figyel rájuk a szerkesztői toll, amely ki nem állhatta a pátoszt, a szenvelgést, a bőbeszédű nyavalygást. De amelyet megrendít az őszinte fájdalom, ha ezt nem is mutatja. Legfeljebb a tekintet másfelé moccan, legfeljebb egy gyorsabb mozdulat a borral telt pohárral, egy önkéntelen rándulása a kéznek az asztalon. Mi, akik mondatok gyártását tartjuk a munkánknak és életünk lényegének, képtelenek vagyunk mást hinni, mint azt, hogy a nagy és erős érzelmek kifejezésére csak a nagy és terjengős mondatok alkalmasak. Ő tanított bennünket mindig ennek az ellenkezőjére, arra, hogy a valóság és a nyelv kapcsolatba rendezése nem önkifejezés, hanem elsősorban munka. (…)
Sokasodó halottaink titkait kutatjuk, kimondatlan üzeneteiket fürkésszük. Bár mindig itt élt közöttünk – vagy talán épp ezért – alig ismertük. Örömeit csak sejtettük, fájdalmairól csak az utolsó időkben lehettek hallomásos híreink. Életrajzi adataiból egy-kettőről volt tudomásunk, életének közegeit is inkább csak érzékelhettük. Szerencsére az egészet, magát az életművet most már jól látjuk: megszámlálhatatlan interjú, egy ifjúsági és hat regény a leltár, és azok a ránk hagyott néma képek magáról, amelyeket most már addig kell faggatnunk, amíg vagyunk, hogy újraalkothassuk őt a szívünkben. Hogy élőként, élő mondatokban őrizhessük meg őt, hiszen ugyanabban a romlékonyságban és romolhatatlanságban létezünk mi is, meg ő is. Hogy tudatában legyünk annak: ha róla beszélünk, azt ő is hallja, és ha ő ránk gondol, arról valahogy mi is értesülünk. Ezért nem is tehetünk mást, minthogy fejünket elfordítva a koporsótól, a nyirkosan ásítozó sírveremtől, elbeszéljünk halottunk mellett. Mindaddig, amíg élő lelkéhez odatalálunk.
Ahhoz pedig mindenképp elvezet bennünket Beder István hamarosan megjelenő új regénye, a Háromszáz évgyűrű is, amely minden tekintetben méltó folytatása a Kecsketemplommal elindított regényfolyamnak (Nagyböjt Abbáziában, Város a Baranka partján, Szomjúság földje, Töviskoszorú), amelyektől talán abban tér el némileg, hogy a korábbi regényeknél is jóval nagyobb, mintegy három évszázadot ível át a történéseivel. A regényben elénk táruló események a zentai csata utáni időktől kezdődnek, a törökök, janicsárok ittlététől távozásukig, a granicsárok letelepedésétől Oroszországba történt elvándorlásukig, az Osztrák Császárság, majd a Monarchia érájáig, a királyi Jugoszlávia, a rövid életű Horthy-korszak, a titói Jugoszlávia virágzásától széthullásáig, a legújabb háborús helyzetig. S ennek a háromszáz éves történelmi időnek, az itt élő emberek, köztük a magyarság megmaradásának szimbóluma a három évszázadot átvészelt fa a Tisza-partján, amely persze magán viseli a fölötte-körötte átvonult viharokat:
„… mára már kiégett lelkű… Tavaly már csak úgy nőttek rajta a csenevész hajtások, mint halotton a haj és a köröm. Azt hiszem, az új tavaszt már hiába várja. Mint minden élő szervezet, ez sem állhat ellen a múló idő kérlelhetetlen hatalmának. És mit várhatok magam is? Ugyanezt. Egyszer csak pont, és mindennek vége.”
Igen, semmi kétség: igazi írótól köszönünk el. Drága és áldott örökséget hagyott ránk. Kedves István, nyugodj békében!
Zenta, 2008. július 16.
