Építészeti rovatunk mai cikkében egy olyan témakörrel foglalkozunk, aminek nem szenteltünk túl nagy figyelmet, eddig éppen hogy csak érintettük a vízépítés, vízrendezés, vízgazdálkodás kérdéseit, pedig ezek is ugyanolyan szerves részei az építés és építészet világának, mint mondjuk az épülettervezés vagy a településrendezés. Hogy kicsit közelebb kerüljünk a témához, egy elismert és rendkívül felkészült szakembert, dr. Hovány Lajos vízépítő mérnököt, a szabadkai Építőmérnöki Kar docensét kerestük fel, akinek nemcsak elméleti, hanem gyakorlati ismeretei is kimagaslók, 5 könyvet adott ki, rengeteg (jóval több mint 100) ismeretterjesztő és tudományos munkája jelent meg, több tíz vízépítési terv előkészítésében vett részt. A tanítást nagyon szereti, diákjai előtt is a gyakorlat fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet, ő pedig legszívesebben terepen vagy laboratóriumban, éppen aktuális kutatásának folyamatai közben érzi magát legjobban.
Először is tisztázzuk, mit is fed valójában a vízépítő kifejezés, mert laikusként hajlamosak vagyunk még az építő- és az építészszakmát is egy kalap alá venni.
– Valóban gyakran összefolyik az építész- és az építőszakma fogalma, elég sokszor mindkettőt építésznek nevezik, habár nem ugyanarról van szó. Az építész az a valaki, aki azt az építményt élhetővé akarja tenni, belülről olyan arányokat, beosztást igyekszik kialakítani, megpróbálja úgy berakni a környezetbe, hogy az funkcionális legyen, az építő pedig az építmény állékonyságával foglalkozik, vagyis az ő feladata, hogy egy elképzelt építmény biztos lábakon álljon, az épp aktuális terepen. Az építők egyik fajtája a vízépítő, aki vízzel kapcsolatos építményekkel foglalkozik, olyan témakörökben, mint a vízellátás, csatornázás, szenny- és ivóvíztisztítás, lecsapolás, öntözés, folyószabályzás.
Elmondása szerint a vízépítőnek ismernie kell a vizsgált környezet múltját, hogy a hibákat javítani tudja, és ne kövesse el őket a jövőben ő is. Meséljen nekünk kicsit ennek a szakmának a múltjáról, és arról, milyen esmények nyopmán követhetők a vízépítők a környezetünkben.
– A vízépítőképzést 1783-ban Budapesten kezdték el a környékünkön, ez volt az első intézmény, ahol civileket képeztek erre egyetemi szinten, mégpedig a török idők utáni állapotok – amikor is igencsak elvadultak a tavaink, patakjaink – rendbehozatalára. Nekünk nem az a dolgunk, hogy igazgassuk a vizek járását, hanem annyira ismernünk kell a vizeinket, hogy igazodhassunk a járásukhoz. Mondok egy példát: 1850 táján indult be a folyószabályozás, ami azt jelentette, hogy a folyó árterét töltésekkel szúkítették, és a kanyarulatait átvágva rövidítették a hosszukat, hogy több megművelhető területet kapjanak. Ám ezt megelőzően a Kárpát-medencében másfajta vízhasználat létezett, ugyanis nem a folyót akarták szabályozni, hanem annak vízjárásához igazodva akartak megtelepedni. Az akkori emberek ezt tudva úgy alakították ki településeiket, környezetüket, hogy a vizek ilyen tulajdonságait tudja használni. Nem is tudjuk, mekkora következménye lett a folyószabályozásnak, pontos mérésekkel nem szolgálhatok, Szolnok kapcsán tudom elmondani, hogy a nagyvizek kb. 3 méterrel nagyobbak, a kisvizek pedig ugyanennyivel kisebbek lettek. Ennek oka, hogy a nagyvizeket a töltések nem engedik szétterjedni az ártérbe, ennek következtében a folyó sodróereje nagyobb, és lassan mélyebbre kapálódik a medrébe, s a kiegyenlítődés miatt a talajvíz szintje mélyebbre süllyed. Amikor szabályozták pl. a Tiszát, majd az 1950-es évektől kezdve a patakokat, akkor a talajvíz megindult lejjebb vonulni. Csináltam egy goromba számítást: ha Bácska északi felét, a telecskai fennsíkot veszem, és úgy tekintem, hogy átlagban 2 métert mozdult első vízszintünk – ún. kútvízszint –, akkor kb. 200 Palicsi-tónyi vizünk hiányzik. Úgyhogy, amikor arról beszélünk, hogy a szennyvizünk más települések számára jelenthet segítséget, nem jól gondolkodunk, mert nekünk van szükségünk a vízre, mi is hiányban szenvedünk. Ezt a gondot kellene úgy orvosolni, hogy ne akarjunk mindent igazgatni. Például a csatornahálózat célja kétféle lehet, a szennyvíz és a csapadék levezetése, ám ha olyan hálózatot csinálunk, ahol minden víz egy csatornába folyik, akkor abba a csapadék is belefolyik, és rengeteg olyan vizet vesztünk, amit enyhe tisztítás után fel lehetne használni. Utánanéztem, hogy Palicsi-tó vízgyűjtő területén, egy mintegy 130 négyzetkilométeres területen hogyan készült a csatornarendszer. Kiderült, hogy a csatornákat a felszíni vizek levezetésére készítették, és már elég korán megindult ez a jelenség, 1776-ban, a jelenlegi Strossmayer utcában készült el az első ilyen. Később, az 1860-as években megindult a szennyvíz beengedése is az óvárosban, először a Zombori út elején, így lassan mindkét fajta víz oda kezd folyni. Jelenleg is így van. Arról nem nagyon beszélhetünk, hogy a már elkészült csatornahálózatot szétválasszuk, túl drága lenne, de arra érdemes lenne figyelmet szentelni, hogy ott, ahol még nem készült el a csatornarendszer, külön vezessék el a kétfajta vizet. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat kellene nekünk megoldani a lehető leghosszabb távra előre gondolkodva, és nem hagyni, hogy a politikum beleszóljon a szakmai dolgokba. A Palicsi-tó egy természetes víztározó, ez az elsődleges szerepe, a természetnek és nekünk is szükségünk van rá, az összes többi – szennyvízprobléma, halászat, turizmus stb. – csak rá van pakolva. Nehogy már a farok csóválja a kutyát!
Ön szerint mi egy vízépítő mérnök legfontosabb feladata?
– Számomra az a legfontosabb, hogy közzétegyem az adatokat, olyan jellegű munkákat jelentessek meg, amelyeknek az elemzéséből ki lehet venni, hogy milyen körülmények között, miként működött pl. ez a vízgyűjtőterület, mert ebből már sejthető, hogy hasonló esetek, körülmények között mi várható. Ez a hosszabb távon való gondolkozásnak az alapja. Mi nem Nyugathoz kell, hogy mérjük magunkat, hanem a saját körülményeinkhez. Igen, probléma van a szennyvízzel pl., de a vizeknél a gondok megoldását mindig a forrásnál kell kezdeni. Mindig azt mondják, hogy a Palicsi-tó Szabadka mellett található, pedig pont fordítva helyes, Szabadka van a Palicsi-tó mellett, mert ha a tó nem lenne, nem létezne a város sem.
Mit tart jelenleg a legégetőbb problémának a szakterületén?
– Nincs mese, a szennyvíztisztítókat meg kell csinálni. Addig nincs bemenetel Európába, amíg ez a munka el nem készül. 15 év áll rendelkezésre egy nemrégiben elfogadott európai egyezmény alapján. De ez mindenkire vonatkozik, függetlenül attól, hogy EU-tagállam-e vagy sem. Egyszerűen helyre kell állítani a patakjaink állapotát, hogy életet biztosító tiszta víz legyen bennük – nem ivóvízre gondolok, hanem olyanra, amiben a hal, a béka, a vízinövények megélnek –, és át kell értékelni, hogy a környező földeket mire használjuk, mert pl. nem lehet majd műtrágyát használni a közelben, tehát másra kell fordítani a szóban forgó földterületeket, de a veszteséget az EU visszatámogatja.
Vannak olyan szakemberek, akiknek a segítségével mindez kivitelezhető? Min kell változtatni, hogy a dolgok jobbra forduljanak?
– Szerintem még csak el sem indultunk ezen az úton, habár Szabadkának olyan rendezési terve van elfogadva, amiben ez a tétel is benne van. Nem lázadónak, de valahogy ebben a szellemben kell nevelni a jövő nemzedékét, hogy rendelkezzen környezetismerettel és alázattal viseltessen iránta. Ezért jó a kishegyesi Campus Építészeti Találkozó, mert megismerhetjük más szakmájú emberek gondolkodását, tisztelet alakul ki bennünk a többi ág irányában. Ez azért is fontos, mert a mesének először a fejünkben kell összeállnia, aztán tudunk továbblépni. A Palicsi-tó vízgyűjtő területén az első világháborúig mérnök és tudós működött. Az első az olyan ember volt, akinek nem kellett elmagyarázni, hol van a Gombkötő utca, sőt, azt is tudta, hogy abban az utcában szokott-e gond lenni valamilyen vízzel, a második, a tudós pedig a Gombkötő utca problémájáról úgy is tudott beszélni, hogy nem tudta, hol van az utca. Az első világháború után a jelenlegihez nagyon hasonló, nyugati megoldásokat ajánló mérnökök kerültek a vízgyűjtő területére. A munkájuk eredményéről meg tudom mondani, hogy itt indult el a lejtőn ez a témakör. Aztán a szocialista időkben pedig pártérdek alapon kerültek az emberek a pozícióba, a képesítés nem volt fontos, így a problémákat nem oldották meg, és divatba jött, hogy megtervezek én valamit tízszer is, csak fizesd meg, a végeredmény, a környezet nem érdekel. A mérnökök hozzáállása, tekintve, hogy hogyan kapják a megbizatásokat, jelenleg is ilyen, a legfőbb érv a gazdaságosság, miközben az EU nagyon komoly mérésekkel alátámasztott környezeti hatásokra kíváncsi, a pionír becsületszó már nem elég a tervekben leírtak bizonyítására. Ezeket a dolgokat egyetemi szinten tanulják, így azoknak kell gondot viselniük a megoldásokról is, a vízpolitikát is nekik kell meghozniuk, nem másnak.
Egyetemi tanárként hogyan értékelne: az oktatás milyen helyzetben van? Tudja biztosítani, hogy olyan fiatalok kerüljenek ki az egyetemekről, akik képesek kezükbe venni az irányítást, és elég elkötelezettséget éreznek?
– Nyugodtan mondhatom, hogy a nálunk végzett mérnökök mindenhol föltalálták magukat, ahová csak elmentek, akár idegen nyelven magisztráltak, doktoráltak. Ez a szerintem egész jól működő rendszer lett megbolygatva a bolognai rendszerrel. Nem lehet rendszert félig átvenni, ami a nyugodt társadalmakban kiszámítható, az ilyen mozgékony, nyugtalan környezetben nem működik, itt nem lehet annyira speicalizálódni, mint Amerikában, Francia- vagy Németországban, de itt sokrétűbb tudással lehet csak haladni. Óraszámot csökkentettek, nem lett az egész átgondolva szerintem, és most ezen belül kell elérni, hogy használható, valódi tudást szerezzenek a hallgatók, és ezt úgy tudom elérni, hogy órán kívül mesélek, a nyári táborok is segíthetnek, gyakorlati ismeretekkel rendelkező volt diákokat hívok vissza az óráimra, hogy meséljenek tapasztalataikról.
