Egy-egy családon belül nem mindenki egyformán vallásos. Előfordul, hogy a nagymama még buzgón morzsolgatja a rózsafüzért, és az imakönyv szentképei közül emeli ki unokája számára a vásárfiára szánt ropogós bankót, ám a háládatlan fattyú később tájékára se néz Isten házának, s lenyugváskor eszébe se jut keresztet vetni párnájára.
A komenista időkben szinte kötelezővé tették az eretnekséget. A tanárembert például állásvesztés fenyegette, ha kitudódott róla, hogy templomba is jár. Magyarkanizsán több pedagógus is megsínylette azt, hogy részt vett az iskola diákjának egyházi orgonaversenyén.
Akkoriban keletkezhetett a korra jellemző alábbi vicc is:
Az egyszerű, jámbor párttagtól kérdezi törtetően vonalas társa: „János bácsi, igaz, hogy maga a pártülések között szentmisékre is eljár?” „Igaz.” „És az is igaz, hogy a feszületen megcsókolta Jézus lábát?” „Úgy van.” „Hát a párttitkárunk lábát megcsókolná-e?” „Meg én! Ha őt is megfeszítenék.”
Persze akadt néhány kivétel, amikor a veres eszme hajcsárai szemet hunytak az istentiszteleten ájtatoskodó tanár e tevékenysége fölött. Heinrich József, a Bolyai Farkasról Moshe Pijadéra önkényesen átkeresztelt zentai gimnázium számtant oktató, rettegett, híres-hírhedt, félve tisztelt Dódi bácsija sose maradt el a Szent István-kápolna vasárnapi szertartásairól, amit a diákok pártalapszervezetének halk beszédű, réveteg tekintetű, búrabaszi titkárának követelésére szemére is hányt a tantestület. A kérdőre vont matektudor karakán választ adott: „Nekem alkotmányos jogom a szabad vallásgyakorlás; akinek pedig ez nem tetszik, az nyalja ki…” A továbbiakban senki se firtatta gyülekezeti jelenlétét.
Újvidéki diákkoromban vegyes házasságban élő idős házigazdáim maguk helyett – felnőtt, de szellemileg gyermeki szinten megrekedt – fiukat küldték hol a római katolikus templomba, hol meg az evangélikus imaházba. Hasonló helyettesítő eset volt a néhai Szloboda János magyartanár és közíró családjában is. Amikor a hívő édesanya ágyhoz kötött beteg lett, helyette a vallás iránt addig közömbös férje járt el a templomba, és neje elhunyta után se hagyta abba a miselátogatást. Amikor ez föltűnt fiának, megkérdezte az öreget.
– Apám, újabban tán megtért a hívők közé? Talán már hiszi az Istent és a túlvilágot is?
– Nézd, Jani! Rájöttem, hogy jobb hinni, mint kételkedni. Ha hiszek, és tévedtem, azt nem is fogom megtudni, de ha nem hiszek, és abban tévedek, akkor nagyon ráfizetek.
FELHÍVÁS az írókhoz és az olvasókhoz: aki ismert vagy kevésbé ismert személyről szóló, humoros, csattanós történetét szívesen elmesélné vagy valamilyen módon eljuttatná a gyűjtőnek, jelentkezzen a 024/814-948-as, ill. a 063/86-60-863-as telefonszámon, avagy a viceikaroly@gmail.com ímélcímen!
