„Túl sokat megengedtek magatoknak, ti pedagógusok!” – fakadt ki a barátnőm nemrégiben. Történt ugyanis, hogy másodikos gyerekét várta az iskola előtt, aki délutános lévén este hat után fejezte a sulit. Meg is jelent a kislánya, kezébe nyomta többmázsás iskolatáskáját, majd határozottan közölte anyjával, hogy legyen szíves többet nem jönni érte az iskola elé. A barátnőm elég jól viseli az efféle megrázkódtatásokat, de teljesen elképedt, amikor megtudta lánya kérésének az okát. Nem a „nagyobbak” csúfolták „dedósnak”, és nem az osztálytársai fenyegették meg. A tanító néni mondta. Hogy ők már elég nagyok, és nem kell őket kísérgetni. Mert önállóságot kell tanulniuk. „Nem elég, hogy egy másodikos gyereknek fél kettőtől este hatig vagy még tovább is iskolában kell lenni? Az nem elég idő »megnevelni«, még az iskolán kívüli időre is fáj a fogatok?” – háborgott a barátnőm, én pedig megint szó nélkül maradtam, mert nem először szembesülök vele, hogy mi, pedagógusok időnként „túllépjük a hatáskörünket”. Annyira elvakít bennünket a gyerekek minél előbbi és minél hatékonyabb megnevelése és kiokítása, hogy elfelejtünk a szívünkkel gondolkodni.
Márpedig szív nélkül minden nevelési kísérlet hiábavaló, sőt káros. Én sem szeretném a táskát cipelő (ráadásul szakorvosok véleménye, hogy a súlyosan károsítja a gyerekek egészségét a megpakolt táska hurcolása) nyolcévesemet este sötétben, kutyák uralta környéken hazavárni. Önállóságra nevelés ide vagy oda. A gyerekek egyébként is nagy egyéni különbségekkel válnak folyamatosan önállókká, amelyet erőltetni nem szabad. A mi feladatunkat abban látom, hogy biztonságos terepet és lehetőséget teremtünk a gyerekeknek az afelé vezető úton. Bizonyos szituációkban a szülő az egyetlen, akinek van megfelelő rálátása arra, hogy alkalmas-e a gyerek az adott dologra, vagy nem. Komoly problémák merülhetnek fel a körülmények alapos ismerete nélkül javasolt tanácsok miatt.
Persze van úgy, hogy magát a pedagógust is kioktatják. Oltásra vittem a félévesemet, aki érdeklődéssel szemlélte és játéknak vélte az orvosi vizsgálatot. Igazán remekül érezte magát, és nem számított a közelgő veszélyre. Én persze tudtam, hogy a tanácsadóban általában némi fájdalommal jár a látogatás vége, ezért úgy gondoltam, illik figyelmeztetni a gyanútlan „áldozatot”. Megfogtam a két kezét finoman, kerestem a tekintetét, és néhányszor határozottan, de kedvesen szóltam neki, hogy ez fájni fog. A gyerekem nem szólt egy szót sem, még el is mosolyodott, miután beoltották, azonban a nővér úgy gondolhatta, első gyerekes anyaként nem vágom a nevelésművészetet, mert rám szólt, hogy ne mondjam neki, hogy fájni fog. Ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy sajnálom a fiamat, bizonyosan nem csak annyit válaszolok, hogy én viszont úgy gondolom, tudnia kell, mi vár rá. A gyerek korához és érettségéhez mért lényegi tájékoztatás a legkisebbeket is megilleti. Hiszen így tanul. Mindannyian szembesülünk olyan helyzetekkel, amikor mások – akár a legnagyobb jó szándékkal is – tévesen ítélve meg a szituációt pedagógiai szempontból baklövést követnek el. A tanító néni elképzelése az önállóan biztonságosan közlekedő nyolcévesről nem ábrándozás: sok gyerek képes ebben a korban egymaga hazaballagni az iskolából. De hogy épen haza is érjen, ahhoz a megfelelő feltételek kellenek, amit nem vett figyelembe a barátnőm lányát tanító pedagógus. Az oltással és a fájdalommal riogató szülőket (van belőlük sajnos éppen elég) nem méltatom én sem sokra, és ilyen esetben valóban reagálni kell.
Tehát, ha úgy érezzük, hogy valaki túllépte velünk szemben a hatáskörét, arra érdemes figyelni, hogy megőrizzük a nyugalmunkat. A gyerekünk – ha mást nem is – azt biztos megtanulja, hogyan viselkedünk a kritikus szituációkban. Ha felnőtt korára ember lesz a talpán, akkor kezet foghatunk magunkkal.
A gyerekek nagy egyéni különbségekkel válnak folyamatosan önállókká, amelyet erőltetni nem szabad. A mi feladatunkat abban látom, hogy biztonságos terepet és lehetőséget teremtünk a gyerekeknek az afelé vezető úton. Bizonyos szituációkban a szülő az egyetlen, akinek van megfelelő rálátása arra, hogy alkalmas-e a gyerek az adott dologra, vagy nem.
