Elhangzott Szajkó István kiállításának megnyitóján Győrben, a Délvidéki esték rendezvénysorozat keretében, 2009. október 5-én.
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Jelenlévők! Engedjék meg kérem, hogy a kiállítást megnyitó beszédet egy rövid megemlékezéssel kezdjem. Egy regényhősről szeretnék szólni, aki már nincs köztünk. A szerző néhány évvel ezelőtt hosszasan dolgozott egy könyvön, amelynek ez a regényhős lett volna a központi alakja, végül azonban nem sikerült befejeznie a történetet. A főhőst ugyanis, a szerző számára is váratlan módon, tragikus baleset érte, és ezzel a kézirat megszakadt, még mielőtt a regény elérkezett volna a valódi befejezéséhez.
Ennek a regényhősnek, mint mondani szokták, nem volt könnyű az élete. Háború sújtotta övezetben nőtt fel, zaklatott körülmények között, amely körülményekhez persze, akárcsak a regény többi szereplője, kényszerűségből ő maga is alkalmazkodott. Tudjuk jól, hogy ez mit jelent: keserűséget, féktelenséget, pusztító indulatot. És a háború után sem javult sokat a helyzet; épp ellenkezőleg.
A különbség közte és a többi szereplő között csupán annyi volt, hogy ő egy idő után szeretett volna valahogy kilábalni ebből az egészből, túljutni valahogy a tébolyon. Nagy szerencséje volt, mert a regénybeli útkarbantartó vállalatnál egy új, elsőre meghökkentőnek tűnő feladatot bíztak rá: az országutakon elgázolt kisebb-nagyobb állatok tetemét kellett eltakarítania, agyontaposott macskák, őzek, rókák maradványait. Ami nem valami könnyed munkakör, ez kétségtelen. Az ő esetében viszont módfelett hatásosnak bizonyult, mert az országutak takarítása visszahatott rá, és mialatt dolgozott, belül is egyre áttetszőbbé, egyre kristályosabbá vált.
Ennek köszönhetően pedig mind élesebben jelent meg előtte egy elképzelt kép, egy kékes zöld táj – és ez az, ami miatt kértem, hogy emlékezzünk meg róla röviden.
Munkája során, miközben a széttaposott testekkel bajlódott, vagy amikor szomorú volt, vagy valami bántotta éppen, a legtöbbször erre a képre gondolt, ezzel vigasztalta magát. Egy kékes zöld tájkép, hosszabb és rövidebb, kék és zöld vonalak sűrű szövedéke, benne némi sárga és egy érintésnyi fehér. Simára csiszolt, tiszta csontokat látott a kép előterében, mögöttük pedig szellő járta széles mezőt, halványzöld és kobaltkék szálak szövedékét; mindezen túl pedig, távolabb, a háttérben, egy nagyon keskeny, alig észrevehető gyalogösvény mentén egy foltnyi virágos, ragyogó részt. Ez utóbbi, ez a ragyogó folt jelentette számára a kiutat, a megmenekülést. És attól kezdve már csupán egy valamit szeretett volna végül, látni egyszer ezt a képet a saját szemeivel. Mert egyre biztosabban tudta, hogy amit a képzelete lát, az nem puszta képzelgés vagy lebegő álomkép, hanem maga a valóság: egy létező tájkép, amelyet előbb vagy utóbb látnia kell. És azt is tudta ez a szerencsétlenül járt regényhős, hogy ha majd eltakarítja a dögöket az útból, vagyis ha már sem kívül, sem belül nem lesz több akadály, akkor meg fogja találni ezt a képet. Ott áll majd előtte, és minden, ami addig volt, az egész oda vezető út: értelmet nyer.
Ez lett volna eredetileg a regény befejezése.
Hogy a főhős rátalál erre a tájképre, a kobaltkék és a halványzöld szálak finom szövedékére, meg arra a foltnyi virágzó részre. És ahogy előtte áll, a helyére kerül minden – egyetlen egésszé, hibátlan tájképpé áll össze az élete, ami nem más, mint maga a regény.
Csakhogy pontosan ez az, amire nem kerülhetett sor.
Egy szürke, ködös, esőt permetező délutánon az egyik országút szélén dolgozott éppen, amikor a rossz látási viszonyok miatt egy teherautó elütötte. A sofőr nem látott tisztán abban a szürke ködben, és nem vette észre, hogy valaki ott guggol egy elütött német juhász mellett. Ezzel szakadt félbe a történet: a főhős nem jutott el a tárlatra, amelyet várt, és nem láthatta meg a képet, amelyet mindennél jobban keresett.
A szerzőnek nem tetszett ez a befejezés, szomorúnak és igazságtalannak érezte, viszont nem állt módjában változtatni rajta. A regényhősöknek megvan a maguk sorsa, ebbe az író sem szólhat bele. Legfeljebb annyit tehet, hogy megsemmisíti a szöveget; néha persze még ez sem lehetséges.
Számunkra viszont, akik itt egybegyűltünk, utólag most mégiscsak bebizonyosodhat, hogy ez az egykori regényhős nem tévedett. A kép, amelyet keresett, valóban megvan. Mi pedig hálásak lehetünk a sorsnak, hogy megtaláltuk ezt a képet, és hogy eljutottunk erre a kiállításra, amelyet most ünnepélyesen megnyitunk. Utoljára pedig már csak egyetlen dolgot szeretnék kérni a tisztelt Jelenlévőktől, egy apróságot: hogy ezeket a képeket valamennyire őhelyette, a virágzó foltot kereső regényhős helyett is nézzük.
És akkor talán nem volt egészen hiábavaló az, amire az életét feltette.
