A topolyai könyvtár mögötti tér koncepciója, 2006
.
Akik követték a Kilátót tavasszal és nyáron, emlékezhetnek, hogy heti rendszerességgel jelentkeztünk Építészet az Alföldön című sorozatunkkal. A sorozat akkor 14 részt élt meg, most pedig újra lendületet vesz, és folytatjuk a régiónkban hiánycikknek számító építészeti témakör boncolgatását. Ezúttal egy topolyai fiatalember, Beck Zoltán építészmérnök került kérdéseink össztűzébe, akivel újvidéki egyetemi éveink alatt egészen baráti viszonyt alakítottunk ki, talpraesettségéhez, tehetségéhez, emberségességéhez már akkor sem fért kétség. Jelenleg városrendezési kérdésekben „utazik”, a legélhetőbb városnak eddig Barcelonát tapasztalta, a gyermekkori „várostervezés” tisztasága, őszintesége vitte erre a pályára. A közterek újjáélesztése érdekli, önmagának egyszerű és lakható házat tervezne, az építész feladatának a tudáson alapuló saját kifejezésmódot és a játszó gyermek újrafelfedezését tartja.
Családi ház, Topolya, 2007
.
Mikor és miért határoztál úgy, hogy építészettel fogsz foglalkozni? Mi alapján döntöttél a jelenlegi szakirányod mellett?
– Gimnáziumot végeztem, tehát az általános iskola befejeztével még korántsem tudtam, hogy milyen szakmát fogok választani. A gimiben jól mentek a dolgok, szerencsére nem voltak a tanulással különösebb gondjaim. A nyelveket mindig is szerettem, de a földrajzot és a matekot is. Ahogy közeledett a középiskola vége, dönteni kellett. Ebben az időszakban egy takarítás alkalmával rábukkantam néhány gyerekkori rajzomra. Körülbelül tízéves lehettem, amikor rajzoltam őket, és szinte mindegyik valamilyen várost ábrázolt. Voltak itt kitalált városok, épületek, de létezőek is, valamint ezek kombinációi. Emlékszem, hogy képes voltam órákig ülni a papír felett és rajzolgatni a pici házakat minden terv és különösebb koncepció nélkül, a lényeg magában a rajzolásban volt, amíg a papír tele nem lett és el nem „készült” maga a város. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálkozok az építészettel.
Ezekben az egészen fiatalkori döntésekben vezérelt-e valamilyen eszménykép, esetleg volt-e példaképed, aki mélyítette benned ezt az érdeklődést?
– Nem volt különösebb példaképem, nem ismertem az építészeket, és különösebb előtudással sem rendelkeztem, hiszen nem szakközépiskolát végeztem, ami azonban a későbbiek folyamán már nem is bizonyult hátránynak.
Az össz motivációm a gyerekkori „alkotások” alatt átélt határtalan öröm emléke volt. Ezt szerettem volna újra átélni, vagy legalábbis megközelíteni az építészet által. Akkor teljesen tiszta, előítéletektől és előtudástól mentes, őszinte fejjel rajzolgattam, és ez okozott boldogságot. Ezt, gondolom, lehetetlenség újra átélnem olyan formában, de tudom, hogy vannak olyan pillanatok, amik megközelíthetik azt, és talán egy pár ilyen pillanat alatt születhetnek meg a jó tervek.
Újvidéken jártál egyetemre. Oktatásunk kielégítő, vagy fejleszteni kellene rajta? Egy fiatal pályakezdő hogyan tud érvényesülni ebben a szakmában? Mit ajánlanál azoknak, akik mostanság próbálnak a nyomdokaitokba lépni, mire figyeljenek igazán oda?
– Az egyetem amellett és azáltal, hogy felvértezett a szükséges tudással és információáradattal, meg is ölt bennem egy jókora adag kreativitást, mert valamilyen szinten beskatulyáz, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Nem tudom, talán ennek így kell lennie, és az építész feladata, hogy a megszerzett tudásra alapozva kialakítsa a saját kifejezésmódját és újra felfedezze magában a játszó gyermeket.
Az egyetem elég nagy elméleti tudást biztosított számunkra, ami szerintem mindennek az alapja.
Úgy gondolom, az egyik legfontosabb dolog, amit megtaníttattak velünk, hogy az architektúra és az urbanizmus kiegészítik egymást, egymás nélkül nem létezhetnek, és ez nagyon fontos.
Akik pedig most szeretnék beírni az egyetemet, vagy már elkezdték, azoknak üzenem, hogy mindig igyekezzenek időben átadni a grafikus munkákat, mert különben soha nem érik utol magukat.
Topolyán dolgozol. Szerinted építészetileg milyen a városkép? Hogyan lehetne rajta javítani, mik azok a hátulütők, amik hátráltatják a városépítők dolgát? Van-e egyáltalán szisztematikus, átgondolt várostervezés nálatok?
– Topolya egy tipikus mezőváros a saját kisvárosias, kis üzletekkel övezett főutcájával. Ez a közösségi élet központja, ahol az emberek nap mint nap találkozhatnak. Ami érezhetően hiányzik a városból, az a klasszikus értelemben vett központi városi tér. Sajnos, Topolyán ilyen jellegű tér nem alakult ki. Az ilyen és ehhez hasonló utca- és városképek formálódását a tradíció genetikus kódja segítette a történelem folyamán, általában hosszú, „spontán” folyamat végeredményeként. Nem hiszem, hogy mesterségesen működőképes tereket lehet létrehozni. A tér akkor él, ha tartalommal van töltve, ha van miért odamenni. Az pedig, hogy mely területek válnak atraktívvá, nemcsak tervezés kérdése, hanem különböző erők, érdekek, értékek is formálják azt.
Topolya hosszútávú városrendezési tervei közt szerepel a kerülőutak kiépítése, ami tehermentesítené a forgalmat a városban, hiszen jelenleg a nemzetközi út kettészeli azt. Ha ez megvalósulna, akkor talán kialakulhatna egy központi terület is, ami megfelelő tartalmakkal megtöltve méltán válna központi térré.
Hogyan sikerül megtalálnod az egyensúlyt saját elképzeléseid és a megrendelők kívánságai között? El lehet érni, hogy mindkét oldal elégedett legyen?
– Eddigi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy ez igencsak nehéz feladat. Ha kialakul egy egészséges kapcsolat és kölcsönös bizalom a tervező és a megrendelő között, akkor létrejöhet az egyensúly. Ebben az épitésznek természetesen nagyon nagy szerepe van.
Mondhatom, hogy szerencsére eddig csak pozitív tapasztalataim vannak e téren. Nagyon jó érzés látni, ha a megrendelőnek tetszik egy-egy ötlet, és ha ráadásul az meg is valósul, akkor az igazi öröm egy építész számára.
Vajdaságnak van egyfajta építészeti hagyománya, városaink rendelkeztek/rendelkeznek valamiféle építészeti ismertetőjelekkel. Tartjuk magunkat ehhez a tradícióhoz? A jelen építészete foglalkozik ezzel az örökséggel?
– Sajnos, az a nagyléptékű urbanizmus, ami a hatvanas-hetvenes évek modernizmusára volt jellemző, szétrombolta a lineáris városszöveteket és nem működő közösségi tereket valamint egyedülálló tömbházakat hozott létre, amivel megölték magát a várost. Ez a vajdasági településeket sem kerülte el. Ezt a fejezetet már szerencsére túlléptük, és a fő feladatunknak tekintem a saját sebeinket nyalogatva a megmaradt városszövetet megőrizni, és újjáéleszteni a köztereket.
Mit ad számodra ez a világ? Miért jó építésznek lenni?
– Amit szeretek az építészetben az a változatosság. Ebben a szakmában nincs két egyforma munka, az ember állandóan új feladatok és kihívások elé kerül egy-egy munka által. Nem hiszek a típustervekben, szerintem a tervezés teljes mértékben helyfüggő és a hely szellemével összhangban kell tervezni.
Ha választhatnál, melyik városban élnél? Építészetileg melyik város áll hozzád legközelebb?
– Az egyetemi kirándulásunk alkalmával jártunk Barcelonában, és lenyűgözött ez a meditterán város. Nagy élmény volt élőben látni és sétálni a szigorúan négyzethálósan kialakított 120x120-as utcatömbök között. Ez a város tökéletesen funkcionál, milliós város közlekedési dugók nélkül, tájekozódni pedig nagyon könnyű. Mindez imitt-amott megspékelve egy-egy Gaudi-csodával, az olimpiai falu Calatrava-épületeivel valamint a mindig pezsgő La Rambla sétánnyal. Építészetileg egyértelműen ez a város áll hozzám legközelebb. Habár másfélmilliós város, mégis élhetőnek tűnik.
Ha terveznél magadnak egy házat, hogy nézne ki? Mik a legfontosabbak számodra egy épületnél?
– Valószínűleg attól függne, hol adódna alkalmam magamnak tervezni. Szinte biztos, hogy más házat terveznék egy falusi környezetben, mást egy városiban, hegyoldalban, tengerre néző sziklaszirten vagy tóparton, hogy ne fájdítsam tovább a szívem. Minden esetben fontos dolog lenne számomra, hogy a ház legyen funkcionális, meleg, családcentrikus, világos, összefüggő terekkel és élénk, vidám színekkel. A házam egyszerű és lakható lenne, minden pompától mentes. Nem kell értelmetlenül nagy ház és nagy kert, csakhogy egy kosárpalánkot el lehessen helyezni valahol.
