Varga Zoltán és Herczeg János
Herceg János levele Varga Zoltánhoz
„Kedves Zoltán!
Tíz napja halogatom a levélírást. És most se tudom, hogy írjam meg Neked, amit tudok, vagy tudni vélek. Hozzám is csak közvetve jutottak el a hírek Sz.Márta halálának okáról. De amik eljutottak, Téged is említettek. Ismeretlenül, ellentmondásosan, de részletek és körülmények, nagyítások és mellékes okok között egy »nagy« és »reménytelen« szerelmet is a jól értesültek. Az »is«-t azért tettem idézőjelbe, mert a legfőbb okot egyetlen hírhozó sem ebben látta. A romantikus érzelmi ügy inkább csak a hátterét szolgálta az egész tragédia perverz tálalásának. Mintha ezzel vált volna szebbé, színesebbé, talán vigasztalóbbá is a sötét és végzetes lépés, ami a hírhozók szerint az egész várost egy ideig izgalomban tartotta. De ebben is több volt a homály, amelyet magamban nekem kellett eloszlatnom, mint a bizonyosság. »Valahol Zentán vagy Kikindán«, mondták tétován, s csak egy B.Márta nevű orvosnő hozzám kerülő úton eljutott információja volt határozottabb. Ez a lány, aki Őrszálláson vagy Regőcén folytatott gyakorlatot, koránál fogva a barátnője lehetett, maga is olyan kisvárosi magyar »úrilány« lévén, mintha láttam is volna őket együtt Csávosné Schlitter Janka zongoraóráin, ami ugyancsak kötelezően hozzátartozott a neveléshez. Az én Zsófim is odajárt évekig, hogy aztán soha többé feléje se nézzen a zongorának.
Amit írtam, csak látszólag kitérő. Mert itt érzem én valójában az igazi okot elrejtve, egy osztály, egy nép nemzedékeiben kísértve. A család ebben az esetben apai és anyai részről egyaránt mélyen gyökerezett a magyar középosztályban, amely az impériumváltozás óta hordta magán a pusztulás hullafoltjait, aminek felismerése vagy csak reménytelenségének finitizmusa az egész életére is kihatással volt.
Szegény Sz.Márta tragédiáját is mintha elsősorban az ebből a körből eredő izgalom kísérte volna anélkül, hogy az igazi okot meglátta volna.
Különben sokan az anyját teszik felelőssé, aki állítólag kemény és szigorú, rideg és erőszakos egyéniség. De mintha ennek is ott volna a magyarázata a fentebb említett okok között. Már öregecske lány volt, amikor Sz.Béla negyvenévesen elvette. Aligha volt szerelmi házasság. Inkább a hasonló származás, a múlt keresett itt kapcsolatot és megoldást. Szegény Sz.B. még évtizedeken át félt is, állandó szorongásban élt. »Mit gondolsz, nem lesz nekem valami bajom?« – kérdezte még húsz év után is, valahányszor találkoztunk. Mert a DMKSZ zombori fiókjának volt a háború alatt a titkára, de már negyvenötben közvádlót csináltunk belőle, mert kellett egy magyar is erre a posztra, s megfelelőbb, makulátlanabb múltú nem volt.
Gondolom, ez a permanens szorongás, ami nem csak rá volt jellemző, még sok száz magyar családban volt sokáig lappangó jelenség. Talán a családi viszonyokba is beleette magát sok helyen, s teremtett morbid légkört. A sérülésekre kicsit érzékenyebb lélekre végzetes hatást téve. Se szeri, se száma az úgynevezett magyar úricsaládokból való fiatalok végletes és végzetes lépésének, aminek az okát itt kell keresni.
Ezt megnyugtatásként Írom Neked. Talán épp a konkrét tájékozottság hiánya segített kifejtett véleményem kialakításában, amely így nemcsak elképzelés. Vagy ha az, hát nem alaptalan. »Sokkról« írtál a lapodon, kedves barátom, ez az oka, hogy válaszom nem lett udvarias kitérő, sem tapintatos mellébeszélés.
Amennyiben valamiben segítségedre lehetek, kérlek, írj nyugodtan, s én minden tőlem telhetőt szívesen megteszek.
Sok szeretettel és együttérzéssel ölel öreg barátod:
H. J.”
(A levelet és a fotót Vicei Károly bocsátotta rendelkezésünkre.)
A múlt héten mutatták be Zentán Varga Zoltán Utónapló Mártáról című posztumusz kötetét, amelyben a Híd-díjas író szerelméről vall. Az intimitásban bővelkedő napló kiegészíti Varga Zoltán életműsorozatát. A kötetet a zEtna Kiadó jelentette meg, Vicei Károly szerkesztésében.
