A zentai Városi Múzeum néprajzi gyűjteménye
Bácska mindig is híres volt zsíros termőföldjeiről, síkvidéki jellegéből természetesen adódott a gazdálkodó életmód, a földművelés és az állattartás.
A múlt történelmi eseményei olykor akadályozták a folyamatos gazdálkodást, a török pusztítás után például a 18. században hatalmas területek hevertek parlagon, ekkor a vidék lakosságának főfoglalkozása az állattartás volt. A 18. század második felétől indult meg lassan újra a földművelés, amely jellegében az 1848-as földosztással ismét megváltozott.
Az 1760-as évekig nomád állattartásról beszélhetünk. A rideg állattartás lényege, hogy az állatokat kora tavasztól késő őszig a legelőn tartották, csak a téli időszakban vonultak teleltető szállásokra. Térségünkben mai mércével mérve hatalmas csordák, nyájak legeltek. A juhtenyésztés virágzása idején például egyenként 600-800 darabot számláló nyájakat tartottak a járásokon, a 20. század elején a juhállomány száma meghaladta a hatezret.
A zentai múzeum néprajzi gyűjteményében a szilaj állattartás néhány nélkülözhetetlen tárgyi emléke látható. A karikások, kolompok, csengők,béklyók, bélyegzővasak a nagyállattartás elengedhetetlen eszközei. Különösen érdekes, értékes kiállítási darab az a fából készült, faragással díszített fanyereg, amely a 19. század második feléből Horgosról származik.
A kanizsai járáson maradt fenn legtovább a legeltető nagyállattartás, a 19. század végén még 7000 katasztrális hold nagyságú közös legelőterületet jegyeztek, amely a földek feltörésével fokozatosan csökkent, így az istállózó-takarmányozó gazdálkodás került előtérbe, mely magával vonta az állatállomány számának csökkenését is.
Környékünkön az apáról fiúra öröklődő juhászat jelentős szerepet játszott, a paraszti társadalmon belül külön kultúregységet képviselt jellegzetes hagyományaival, „szabadabb” életmódjával. A juhászok feladatai között szerepelt az állatgondozáson túl a nyersanyagok feldolgozása is, nemkülönben a jószággyógyítás.
A juhász az év nagy részét a pusztán töltötte, ehhez az életmódhoz alkalmazkodott a viselete, ennek megfelelően alakította ki mestersége eszközeit. Régebben már Mátyás-napkor (febr. 24-én), de legkésőbb Szent György-napig (ápr. 24-ig) kihajtották, és az első téli havazásig a legelőn tartották a nyájat.
A szárnyék (kerítésszerű építmény) szolgált a juhok enyhelyéül, a juhász a maga építette nádkunyhóba húzódhatott el a zord időjárás elől. A múzeumban található nádkunyhót Banka Mihály csókai számadó juhász készítette a pusztán használatos pontos másaként.
A juhászkellékek talán legjellegzetesebb, legismertebb darabja, a gamó (juhászkampó) a múlt század elejétől terjedt el, ezzel fogták ki az állatot a nyájból, de az erő demonstrálására is szolgált, a pusztai élet fegyvere is volt.
A juh teje és húsa a táplálkozásban, gyapja és bőre a ruházkodásban kapott helyet.
A tejfeldolgozás eszközei közül a túrósdézsa, a fából készült köpülő, a sajtprés és a hozzá tartozó fateknő mellett meg kell említenünk a különböző cserépedényeket is, melyekben a tejtermékeket tárolták. Vidékünk jellegzetes, tejből készült étele, a tarhó cserépbögrében aludt meg. Hagyományosan szopós kisbárány gyomrából nyerték hozzá az oltóanyagot, ezt forralt, majd lehűtött tejhez öntötték és melegágyban tartották. A gömölyéhez (érett túró és sajt) borjúgyomorból nyert „ótót” (oltóanyagot) használtak.
A zentai piac tejcsarnokában a mai napig kaphatók hagyományos tejtermékek, habár előfordul, hogy egyes túrók készítéséhez már Németországból beszerzett mesterséges oltóanyagot használnak.
A juhokat május végén, június elején nyírták kézi birkanyíró ollóval. A szilaj állattartás megszűnésével már nem a férfiak, inkább az asszonyok dolga volt, a nagyobb nyájak nyírásához „asszonybandákat” fogadtak fel. A munkálatokat vidám mulatozás kísérte, a múzeum archív gyűjteményében megőrzött hangfelvételek tanúskodnak a birkanyíró asszonyok gazdag népdalkincséről. Ennek a hagyománykörnek a felelevenítését célozza meg a manapság is megrendezett felsőhegyi birkanyíró verseny és annak vásári hangulata.
A juhászok öltözete eltért a paraszti viselettől. Bő ujjú, slingelt gyócsinget, pitykés fekete lajbit hordtak, a 20. században pedig a birkabőrből készült subát kedvelték a férfiak, télen, hidegben szőrével befelé, esős időben szőrével kifelé öltötték fel.
A múlt század elejéig a szűrt csak a módosabbak engedhették meg maguknak, mint ahogy a díszes, gazdagon hímzett dohányzacskó is nekik dukált, a szegényebbek egyszerű, sallangos kostökzacskóban tartották a pipadohányt. Az intézmény néprajzi gyűjteményében látható egy 1876-ban készült, színes hímzéssel ékesített sallangos dohányzacskó, amely Szekfű György főjegyző tulajdonát képezte hajdanán.
A rideg állattartás felszámolása után, a földek feltörésével megkezdődött a földművelés térhódítása. A 19. században lecsapolták az árterületeket is, 1848-ban az úrbéri per lefolytatása után a volt kamarai földeket felosztották maguk között a módosabb parasztok. A 19–20. századi történelmi változások a tulajdonjogokat tovább befolyásolják, de a tény nem változik, a föld művelendő terület marad, csupán a gazda személye módosul időről időre. A földtulajdonosok mellett föld nélküli haszonbérlők, napszámosok, idénymunkások (pl. aratóbandák Erdélyből) is dolgoznak környékünkön.
A nagyarányú gabonatermesztés gazdasági fejlődést hoz a térségbe, nemcsak a Tisza mente, de egész Bácska fő terménye a búza lesz. (Folytatjuk)
