Nem szeretünk unatkozni Fotó:tutora.tipod.hu és a szerző
…vagyis, ha zsebünkbe teszünk egy csodatévő tutorát, beülünk a nyeles basszusteknőbe a háromkerekű Pakukk madár társaságában, és leevezünk az Olt vizén Fotosmartonosra a zergő düdübabák hangját követve, ide-oda receficézve és vigyázva, hogy ne váljunk szerencsétlen flótássá, van rá esélyünk, hogy együtt zendüljünk a kukacos zendülővel. Csettegők, csörgők, fidulák, kobzok, furulyák, sípok, rönkdobok, fakürtök, zörgők, kereplők, kotkodácsolók, citerák és bikák mellett találkozhatunk még Gubókával. (tutora.tripod.com)
Tutora Jancsi munkája
Amikor…
Villognak a fák fölöttem, ahogy beérkezem Pecellóra. Du. négy. Jobbról a töltés, balról az őszi naplemente. Aranylik minden. A busz zötyögésével kiegészülve Tutora Jancsi mesél hangszerkészítői múltjáról. Pont ott tart a beszélgetés. Már csak digitális formában társam. Jó egy hete, hogy felvettem az interjú kedvéért erőltetett kérdezz-felelünket. Első találkozásunkkor menyecskémet akarta megszöktetni. Hohó, vinni a Tutora-csapattal, vándoréletet élni, mókát, kacagást nyújtani kicsiknek, nagyoknak. Nem rossz opció. Ez a lány tényleg szeret, mert egy ilyen alkalmat elmulasztani csak miattam… Kezet fogtunk Jancsival, és ez már garancia volt becsületszavára, hogy meghagyja Julikámat nekem.
Azután mikor szemébe nézett a lánynak, már Écit és Hajnit – sejtésem szerint mindkettőt egyszerre – akarta bevonni a legyek elhalálozásának biztos okába, avagy, hogy mitől döglik a légy. Száz szónak egy a vége, s még a bevezetőnél vagyunk, Martonos és Ada óvodásai, Palics és Radanovác felnőttjei is megjegyezték Tutoráékat, azaz Tutora Jancsit és Marcót, a „kamu” olaszt, akinek története úgyszintén kiderül az alantiban.
Beszélgetésünk egy szombat délelőtt folyt le, egy kiadós burekos reggeli után, mindenki koffeinadagjával az ereiben, ernyőzés előtt…
Kérdeztem mindenről, mi a helyzet itt és ott… A válaszokból, remélem, kialakul egy szerves kép interjúalanyaimról, mert ha valamiből hiányzik a hang, az előadásmód, a beszéd stílusa, akkor ez az. Ennek a hiánynak tudatában ismerjük meg a Tutorát, nyíljon ki a kincsesláda és meséljenek!
- Mi a Tutora küldetése?
– Weboldalunkon röviden és velősen megfogalmaztuk missziónkat és „szabályzatunkat” is, ami egyben egy hirdetés is. Lényegében bárki tutorás lehet, aki szórakoztatni kívánja és tudja is publikumot. (az interjú végén olvasható – a szerző megj.)
- És miért pont ez a fajta szórakoztatás jutott eszetekbe?
– Ezt hozta az élet. Ehhez vannak eszközeink, barátaink, kapcsolataink.
- Egyedi készítésű hangszereken játszotok. Mikor kezdett el foglalkoztatni a hangszerkészítés mestersége?
– Az, hogy saját kezűleg készítsem őket és minél több fajtát, 1990-től foglalkoztat. Vissza lehet menni még jobban az időben, 1984-ben a csernátoni múzeumban adott volt a lehetőség, hogy feljavíthassak egy hangszert. Tehát van múltja a dolognak. Már sajnos kiment a fejemből, pontosan milyen hangszer is volt az első. Egy egyszerű, ismeretlen fantáziahangszer. Amit meg először készítettem, azt is csak feljavítottam egy buli kedvéért. Apró hangszereken kezdtem először kipróbálni magam. Hogy hangszerkészítőként mi volt az első, nem tudom, mert egyszerre több hangszeren dolgoztam. Az első hangszerkiállításomon 202 fajta volt szemlén, amiből nyilván egy jó adagot az inasaim is készítettek és egy akkori tutorás jó barátom is, aki hangszerkészítési területen már mester volt, és egymástól sokat tanultunk.
– Én is már három éve foglalkozom hangszerek készítésével – gazdagítja Marco az összképet.
- Melyik a kedvenced? Melyiken szeretsz legjobban dolgozni?
Jancsi: – Nehéz kérdések ezek. Mindegyiket nagyon szeretem. Ha lenne egy kedvencem, azzal biztos többet foglalkoznék. Általában sorjában, mindegyik hangszernek megvan a maga ideje. Egy időre valamelyik fontosabb lesz, vagy jön egy ötlet, hogy fejlesszek egyet. Egy másik időben egy másik kerül figyelmem középpontjába. Nincsenek kivételezések semmiképpen sem.
- A zenekar milyen sűrűn koncertezik?
– Nagyon sűrűn. Most már mondhatnánk, hogy erről szól az életünk. Ha durván számolok, tavaly októbertől idén júliusban tartottunk a 200. előadásnál. Évente kb. 250 alkalommal lépünk fel – nemzetközi szinten is, tehát közbeesik még egy halom kilométer is.
- Marco, te hogyan ismerkedtél meg Jánossal?
– Több mint három éve történt mindez. Akkortájt találkoztunk, mikor Bukarestben tanultam és dolgoztam, s kirándultam egyet a Drakula-kastélyba, vagyis a brani várba. Láttam, hogy János ott dolgozott, láttam a hangszereket, és már nem is érdekelt a vár, hanem az ember a hangszerekkel.
- Milyen út vezetett téged egész Romániába? Valld be, csak kamu olasz vagy!
– Haha, kamu erdélyi vagyok, kamu román, minden. Olaszországban, Nápolyban román–magyar szakos voltam, ahol is kértem egy ösztöndíjat Erdélybe. Senki sem akart nagyon Romániába menni, én megkaptam a lehetőséget és elküldtek Bukarestbe. Nem az volt a szándékom, mivel Erdélybe akartam menni, haha. Bukarestben tanultam végül és tanítottam is. De a szegedi Juhász Gyula Tanítóképző Karon is volt dolgom, mikor átláthatatlan egyetemi reformok mentek végbe Olaszországban, és okosabbnak találtam otthagyni az egészet, így kerültem Magyarországra. Kerestem nyelvgyakorlási lehetőségeket, és a Juhász Gyula román szakán találtam rá erre. Barátságok kötődtek a tanárokkal is, ezután jött az román ösztöndíj.
- És vajdasági házigazdátok, Kakuszi János, akinél egy egész hetet töltetek? Élet? Utak? Életutak? Hogyan és miként?
Jancsi: – A történethez tartozik, hogy öreg sárkányrepülős vagyok, ami idő alatt azért volt egy húszéves szünetem, mikor is gondoltam egyet és felraktam egy levelet az internetre, a Freeflying beszélgetőcsoportba, hogy szevasztok, Ferencz Jancsi vagyok, 40 éves, akkoriban, hét éve annyi voltam, írván, ha hányódóban van akármilyen sárkányotok és nem nagyon kell nektek, akkor adjátok nekem. Le akarok repülni a bodoki havasokról. Szkeptikusok azt mondták, hülye vagyok, mondván még, nem ilyen egyszerű a dolog. Váljék egészségetekre. Erre rögtön a következő válaszban egy Magic3-ast kínáltak Magyarországról. Ez egy álomnak minősült, ahhoz képest, hogy rég, az elején mi magunk szereltük össze sárkányrepülőinket. Egy-két válasz után kaptam egy telefonhívást is. Ónodi Miki volt az, a kanizsai ernyősök egyike. Ez a társaság, Kakuszi Jánossal egyetemben, lejött hozzám, elhozták azt a Magic3-ast, meg még ők is ráadtak egy lapáttal és adtak még egy sárkányt. Két Csoda hármasom lett, amiknek köszönhetően újra elkezdtem repülni. Ez volt a kezdete kapcsolatunknak. A sárkány mint motiváció. Vették a lapot, alakult a viszonyunk, s jónak láttuk eljönni ide. Útközben kiderült, több dologban is egy húron pendülünk. Ma is megyünk repülni.
Márkó még behinti a beszélgetés talaját.
– Engem még nem nagyon foglalkoztatott a repülés. Nem volt rá időm. De talán majd ma… (meg is történt. – a szerző megj.)
- Repülés, nyelvtanulás, hangszerkészítés, utazás? Mivel tudtok még foglalkozni?
– Például életerős csajokkal, akik mernek velünk jönni. Baráti társasággal, gyerekekkel. Ha nincs gyerek, akkor majd csinálunk, nem probléma. Horgászni szeretünk, gombászni, építkezünk. Egy pár telephelyet, itt-ott, hogy legyen mindenütt egy kis helyünk, egy kicsit dobjuk fel a hangulatot környezetünkben. Nem szeretünk unatkozni, nem szeretünk nyávogni, szomorkodni, depressziósan ülni, nem is tudjuk, mi a depresszió.
- Említetted ezeket a telephelyeket… Ezt hogy képzeljük el?
– Még csak egy van. Ez egy olyan hely, ahol egy vándorszínészgárda tartózkodik. Kutyástul, macskástul, szőröstül, bőröstül. Ott él. Hat a környezetére. Amin azt kell érteni, hogy abban a környezetben nagyobb feladatokat vállal, gondoskodik a jó hangulatról, előadásokat tart a gárda és nincsen intézményhez kötve, mivel nincsen miért, ugyanis vándor. De mégis van ez a telephely, aminek el kell látnia funkcióját, hogy lehessen aludni, lehessen kulturáltan élni, kulturáltan fejlődni egy közösségnek, és ha szükséges, akkor el tudja készíteni a vándorszínház szükséges dolgait, gondolok itt a díszletekre, hangszerekre. Tehát egy műhelynek is kell lennie. Nem utolsósorban az odaérkező vendégelőadások érdekében kell lennie egy színháznak is. Természetesen teret kell biztosítani a bővülésre is. Ha egy-két fiatal szükségét érzi a csatlakozásnak, akkor igenis legyen hely számára. A fotosmartonosi telephelyünkön ez mind megvan. Más telephelyek csak ezután fognak kiépülni. A helyek megvannak, csak még nincs meg ugyanez a kapacitás. Több ember szükségeltetik ehhez. Van egy ilyen Szekszárd mellett, Olaszországban már kinéztünk egy helyet, de még nincsen lerögzítve. És vannak olyan helyek, ahol már eleve jelezték, hogy mindent adnak, földdel együtt, csak menjünk oda. De, amint már mondtam, számbeli növekedés szükséges ehhez. Férfi jelentkező rengeteg van, viszont a nők (egyelőre) ebben a társadalomban úgy ítélik meg, hogy a kényelemre nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint az ilyenfajta felelősségvállalásra. Ez statisztikai adatokból derült ki számunkra, s nem előítéletek ezek. Ezek tények. Amennyiben a fiatal női társadalom nem változtat a szemléletén, gyakorlatilag a mi terveink is kudarcba fulladnak, hiszen egy mikroközösség nem állhat csak fiatal férfiakból.
- De ugyanez érvényes a fiatalabb férfiakra is, nem? Mi is elkényelmesedtünk…
– Nem, a fiatal férfiaknak kevesebb lehetőségük van a férfivé válásra. Hiteles, valódi férfiközösségek nincsenek. Valamikor ez volt a katonaság, de manapság nem az. Ennek a megingásnak az az eredménye, hogy nincsenek közösségi célok. Próbálnak politikusok, ideológusok kitalálni célokat, mint pl. a nemzeti öntudat. Ami eleve ellentmondásos, mert a nemzet mint olyan egy modern fogalom. A Bastille elesése után keletkezett. A nemzetséghez pedig nemzeni kéne. Na most, az arányok vannak eltolódva. Vannak azért nők, akik vállalnak anyagi és anyai felelősséget.
- A telepen milyen az arány?
– Nagyon rossz. Jelenleg akik ebben az életformában élünk és megalapítók vagyunk, hárman vagyunk. Két férfi, egy nő. Ez eleve természetellenes dolog. Sok női látogató van, de eddig nem igazán vállalták ezt az életmódot, holott megvan mindennemű biztonság. A hivatástudattal van baj, mert azért volt olyan, aki szakmája alapján stimmelt. De egyszerűen nem akarták.
- A vajdasági Tanyaszínházról már hallottatok?
– Nem. Először járunk itt. Azért is jöttünk el, hogy kapcsolatokat építsünk. Nagyon jól jött ki, hogy a sporton keresztül kezdtünk el barátkozni, tehát demagóg, világmegváltói célokról szó sincs. Meg vagyunk győződve, hogy mire ismét jövünk, az ittlétünket már mindenki megemészti és tudni fogja, mit kell csinálni és hova kell nekünk elmenni. Lassan megismerjük egymást. Ez még csak a kezdet.
- Érzésetek szerint miért ingott meg az előbb említett hivatástudat?
Jancsi: – Romániában, pontosabban Erdélyben van egy nagy-nagy probléma. A ma egyetemen végzett szakemberek nem igazán tudják, hogy mi az a kulturális hivatástudat. Tehetséges, nagyon jó emberek ők, viszont valamit nem tanítanak meg nekik rendesen az egyetemen. Ezek a tradíciókból származó dolgok. Például a vándorszínházak néhai működése. Ezek az alakulatok mecénásra leltek, és abban a környezetben nekik a mecénás épített színházat, a saját kis lakásukban gyakorolhattak. Ebbe a hivatásba a következők tartoztak: nívós előadások a mecénásnak és környezetének, és legfőképp a népnevelés, azaz kapcsolattartás régiók között, nemkülönben a magas szintű kulturális igény kifejlesztése minden rétegben és a rétegek közötti kapcsolatápolás. Ez egy művésznek a hivatástudatához, szakmájához hozzátartozik. Most bemegyünk egy városba, Erdélyben sajnos ez a helyzet nagyrészt (azért vannak helyek, ahol nem teljesen így van), megkapják a havi fizetésecskét, megcsinálják a produkciócskát, megpályázzák a kulturális alapítványoknál, megkapják a pénzecskét, elosztják, megteremtik a napi anyagi biztonságot, ami nem sok. Egy olcsó üzleti konstrukció lett a kultúra, ennek a következménye, hogy szubkultúrák erőre kapnak. Nem kulturális fejlődés van, hanem visszafejlődés, mert a szubkultúráknak nincsen kapcsolata a kultúra felsőbb rétegeivel. Az őszintesége az egésznek egyenlő a nullával, hiszen az üzleti szférának van kiszolgáltatva. S ha a kultúra megszűnik, az élet is megszűnik. Ha nem műveled meg a földet, termés sem lesz.
S VÉGÜL KÖVETKEZZÉK A TUTORA FELHÍVÁSA
Akiket vonz a vándorszínész-, vándorénekes-élet és érez elhivatottságot e szakma iránt, szívesen látjuk és meghívjuk körünkbe.
Az elkövetkezendő időkben szükség lenne három női közreműködőre.
Célok:
Több zenés színházi produkció elkészítése, melyekkel folyamatosan részt veszünk főleg európai fesztiválokon.
A hazai kialakult közönségünk számára egyszerű, főleg humorisztikus produkciók létrehozása.
Életforma:
A nyári időszakban, májustól szeptemberig kisebb megszakításokkal többnyire nyugat-európai fesztiválokon veszünk részt, ilyenkor a szállásunk minősége változó. Van, amikor összkomfortos szállodákban, de van, amikor sátorban vagy éppen szimpla hálózsákokban alszunk.
Az ősz, a tél és a tavasz egy része: hazai produkciók, vidéki kultúrotthonokban, iskolákban, óvodákban.
Felkészülés:
A produkciók elkészítése és begyakorolása a Tutora-telephelyen, Fotosmartonoson, Háromszék megyében (Románia) történik.
Szállás és élelmezés:
Ingyenes és közösségi formában önellátó.
Várunk sorainkba:
Olyan személyeket, kezdetben női jelentkezőket, akiknek alapfokú zenei műveltségük van, tudnak és szeretnek énekelni, szeretik a színházat, és úgy érzik, hogy tehetségük is van ehhez. A táncismeret előnyt jelent, de nem feltétel. (tutora.tripod.com)
