A sötétben simára vékonyult, világos felületű rétegek képződnek, leereszkednek lassan, halkan neszezve egymásra csusszannak, egymást beárnyékolva olvadnak a sötétbarnába. Letisztulnak közben a tárgyak alakjai. Lefelé, a padló mélyfeketéjébe révednek a polc tartóoszlopainak hullámai, az asztal, a szék határozott derékszögén, a szekrény csapatot alkotó rekeszein, a lámpaernyő domború szemhéjain burokként képződött, koromszemcsés vonalak csöndes szuszogással simulnak bele a közös álom szárnyai alatt pihegő, langy közegbe.
Az ágyon feküdt, úgy tudta. Úgy emlékezett, az ágyra feküdt le, amikor lefeküdt. Meg hogy betakarózott a paplannal.
Vastag, átlátszóan barnás, hatalmas termet betöltő csönd vonult fölötte, rezgésvonalai enyhén fodrozódtak lélegzés közben. Vízszintesen fekvő, mozdulatlan, semmitmondó kis része volt csak ennek az egésznek.
És akkor megkapaszkodott a paplanban.
Nem érezte maga alatt az ágyat, a párnát. Egy kátrányszagú, ócska karszékekkel teli teremben látott egyszer hasonlót, amikor a negédes mosolyú, kopottas frakkba öltözött bűvész elaltatta, majd vízszintes testhelyzetben mind magasabbra parancsolta a viaszsárga arcszínű, magát engedelmesen halottnak tettető, lebegő lánytestet. Dermedten figyelte a jelenetet, a nézősereg többi megrökönyödött tagjával együtt, hajszálnyi megkönnyebbüléssel mégis, hogy a bűvész nem őt szemelte ki áldozatául.
Két karjával fojtotta most vissza a mellkasából erőteljesen fölfelé szivárogni látszó, ismerős rettenet lélegzetét. Hajnal felé engedett a szorítása, ekkor, a paplan lassan kihűlő selymével tenyereiben, elaludt.
Holtan hullott le a diófáról, akkor éjjel, álmában, a szarka, aki cserregésével ébreszteni szokta reggelente. A teraszon üldögélt éppen, s a madár teste, hirtelen zuhanással, pontosan előtte landolt az asztallapon, aprócska, piros cikcakkot festve a terítőre.
