Az elmúlt évtizedekben sok minden számított már csempészárunak Röszkén, Kelebián innen és túl egyaránt. A mindenkori utazó mindig el tudta magát látni azokkal a javakkal, melyek előbb vagy utóbb el tudtak jutni azon fogyasztói kezekbe, melyek a habzsolás mindennemű gyanúja nélkül tudtak belefeledkezni a, ha nem is tiltott, de nehezen hozzáférhető gyümölcs bájaiba. Ilyenek voltak a még manapság is Röszkén túlról érkező benzin, szalámi, sajt, pulykahús, vagy a hetvenes, nyolcvanas években innen „exportált” Vinjak, Vegeta, Képes Biblia, ABBA lemezek... Az utóbbiak sorába tartozott a magyar értelmiségi körök egyik ínyencfalata, az Új Symposion. Virág Zoltán legutóbbi könyvét úgy olvastam, mint a kedvesen leselkedő szomszéd rólam írt, több évtizedes naplóját. A szerző elsősorban az Új Symposionnal és a „sympósokkal” foglalkozó tanulmányait foglalta kötetbe, mindegyik korosztályba belekóstol, olvashatunk Tolnai Ottóról, Böndör Pálról, Maurits Ferencről, Balázs Attiláról, Juhász Erzsébetről, Sziveri Jánosról, Jódal Kálmánról, de ugyanúgy kitér Szenteleky Kornélra és a magyarországi horvát irodalomra is. A tizenkét tanulmányt tartalmazó kiadvány a zEtna-Basiliscus gondozásában jelent meg 2010-ben.
A Szegedi Tudományegyetem tanára egy számunkra alig ismert szemszögből olvassa azokat a szövegeket, amelyekről könyvében szól, egy olyan közeledő-távolodó dinamikába zárva a szöveget, amely csakis a kódtanulással, kódváltással, rendhagyó kódspecifikációval vethető össze. A vajdasági magyar irodalom szellemi termékeit egy számára eredendően ismert nyelven járja oda-vissza, de egy olyan terepen, melynek topográfiájára maga a pőre nyelv nem készítette fel. A szövegek ezáltal egy másfajta recepciós hálón szűrőnek át, és a tanulmányokban úgy íródnak tovább, mint a mára már policentrikussá lett magyar irodalom autonóm részei. A tanulmányok azoknak íródtak, akik ismerik ezt a kódot, így elsősorban egy olyan problematizáción esnek túl, amely kizárólagossá teszi ezt a kódhasználatot. Érdekes eltűnődni a gondolatsorok összképén, azon a kitanult, vesébe tekintő szenzibilitáson, amellyel végigfuttatja pillantását a részleteken. A kódba való születés és a kódmegtanulás között az a legnagyobb különbség, hogy az általunk természetesnek vett részletek mekkora jelentőségűvé duzzadhatnak egy másfajta kontextualizáció alkalmával, mennyire képes vonzani a tekintetet az, ami felett a „bennszülött olvasó“ szeme önfeledten elsiklik. Eltűnődtem azon, hogy megannyi szemmel látható tényt miként domborít ki egy teljesen más mértékegységben, csak azért, hogy én/itt megláthassam. Ezek mellett kiemelendő a folyamatszerűség amplitúdóinak hiánya, hiszen a tanulmányokban tárgyalt részletek sokkal szembetűnőbbek azok számára, akik csak időnként tekintenek rá. Aki napi szinten követi a változást, csak nagyobb erőfeszítések árán tapinthatja ki a hullámok keltette eróziót, ezzel szemben az, aki csak időnként áll ki a sodrásba, összevetvén a néhai találkozások képével, sokkal könnyebben érzi meg tenyerén ezeket az apró talaj menti vájatokat. A szövegekhez való odafordulás hullámvölgyei olyan időbeli távlatot tudnak kölcsönözni, amely semmi mással nem helyettesíthető.
A könyv fizikai megnyilvánulását a végére hagytam, egyrészt mert elsősorban a szövegekkel szerettem volna foglalkozni, másrészt viszont, mert a könyv tárgyszerű jelenvalósága csak gátolta magának az olvasásnak az aktusát. A könyvet, bár csak egyszer tettem magamévá, szó szerint szétolvastam. Az alacsony példányszám ellenére ragasztóra csak a világválsági fajtából futhatott, ezért ízeire szakad szét, és bár tekintettel voltam mindarra, amivel az olvasás testi mozzanatai során szembesülni(e) kell, az enyészettől: nem sikerült megmentenem.
A könyvet azoknak ajánlom, akik járatosak a vajdasági magyar irodalom történetében, elméleti elhullámzásaiban, elvégre tanulmányokról van szó. Ismerni kell a primáris szövegeket ahhoz, hogy ezekhez a szövegekhez hozzá tudjunk nyúlni. Ezek szakszövegek, ezért elsősorban a szakmai olvasóréteg igényeit hivatottak kielégíteni, és itt elsősorban azokra gondolok, akik komparatisztikával, kapcsolattörténeti vonatkozásokkal, kisebbségi irodalmak kutatásával, szubjektumelméletekkel, a multikulturalizmus esztétikájával foglalkoznak; ugyanakkor érdemes azoknak is elolvasni, akik csak passzióból olvasnak tanulmányokat, bár ilyenekből nem hinném, hogy sok van. A bibliográfiai kísérőapparátusnak köszönhetően nyugodtan hagyatkozhatnak azok, akik forrásként, filológiai mozgatórugóként alkalmaznák. Mindent összegezve, egy hatványozottan használható, szakmailag igénybe vehető, részletezésében, argumentációjában megbízható kiadvánnyal gazdagodtunk. Aki nem hiszi, járjon utána.
