„Olyan jó elbújni a dalokba…”

Azt hiszem, nagyon sokan voltunk úgy április 12-én, pénteken este a zentai Művelődési Házban, hogy na azért, egy dolgot még ennek a Cseh Tamásnak sem hiszünk el. Pontosabban épp neki nem hisszük el. Azt, amikor – kezében gitárral – kiáll a közönség elé, és az első nóta strófáját így kezdi: „Ne higgy az énekesnek…” Nem, nem ezeknek a daloknak, ezeknek a szövegeknek és ennek az előadónak nem tudunk nem hinni. És ebbe talán jobb, ha te is belenyugszol, Cseh Tamás.

• „Régi és új dalok”-kal érkeztél Zentára. Mennyire újak ezek a dalok, és még mindig (kizárólag) Bereményi Géza írja őket?

– Minden dalt Géza ír, és azt hiszem, én már soha többé nem fogok mással „lépre menni”. Viszont azt kell mondjam, nem sok új dal volt a ma esti programban. Valójában egy csomó közülük régi, amit eddig soha nem énekeltem, és nem is volt lemezen soha. Például az az Ady-idézetekkel teletűzdelt dal, hogy „Száz év óta ez az első este…” Nekem ez nagyon kedves dal, ez rólunk szól, kettőnkről, én és a Géza vagyunk az a két baktató, akik „csak mentünk, csak poroszkáltunk, épp hogy csak mentünk, nahát, csak ennyi…” Amíg ezt éneklem, mindig magunkra gondolok, hisz nem csináltunk mi semmi nagyot, „épphogy csak mentünk, hallottuk, hogy dübörögnek hadak”, de mi nem voltunk benne a fősodrásban. Új még a legelső, a Ne higgy az énekesnek, és a Jelenáról szóló dal, aki ott ül a belgrádi park bronzszobrának tövében. Ez a háborús idők hatására született, úgy 5 hónapja. A legújabbakat most írjuk, ősszel szeretnénk egy nagy kosárral belezúdítani a közönség nyakába.

– Igen, a lemezgyár már beírta a programjába a felvételeket, de hát addig még a dalokat meg is kell írni, ki kell szenvedni és sok pohár bort meg kell inni. Összekapni egymással, egymás vállát ropogtatni, aztán megdicsérni egymást, meg mit tudom én. Szóval, olyan ez a dalszülés, mint egy házasság. De most jó idők vannak, legalábbis nekünk jó idők, mert végre mindenki csinálja a saját dolgát: a politikusok csinálják az ő dolgukat, a pénzemberek rabolnak, akit akarnak, mi pedig Gézával már rég eldöntöttük, hogy lelépünk ebből a világból, és azt csináljuk, amit akarunk és szeretünk. Ez pedig a dalírás. Olyan jó elbújni a dalokba.

• Ötvenéves vagy. Ezt onnan lehet tudni, hogy nemrég láthattuk a televízióban, amint néhány ember bevezet a budapesti Merlin Színház koromsötét nagytermébe, és leültet. Aztán kigyulladnak a fények, és négyszáz ember több órán keresztül ünnepelt téged…

– Az egy borzasztóan kedves meglepetés volt, tudniillik én úgy mentem el oda, hogy majd ott fog várni húsz barátom, kicsit elfröccsözünk és ennyi. Sejtettem, hogy valami diákcsíny készül, tudod, hogy dió a szék alatt, meg vödör a nyakamba, de mikor megláttam, hogy csak öten-hatan várnak, mondtam, srácok, ezt jól elszúrtátok, hónapok óta készültök rá, most meg itt vagyunk heten? Aztán mondták, gyere már be, van egy meglepetés, engem meg az ájulás környékezett. A legszebb az egészben, hogy az alatt a 10-15 perc alatt, amíg mi ott ittunk, addig koromsötétben, pisszenés nélkül ült bent az a 400 ember, tőlünk 5 méterre.

• Próbálok patetikus szavakat kicsalogatni belőled: úgy látszott, meg vagy hatódva…

– Meg voltam. Azt tudtam, hogy könnycseppeket itt nem fognak látni tőlem, de a szívem mélyén már ott tartottam. Merthogy azt éreztem, amit mindig is szeretne sejteni az ember, nevezetesen, hogy szeretnek. Hát azért csinálja az ember. Hogy használjon és segítsen, és ugye azért, mert ezért „jár a szeretet”. Hát ott töményen kaptam belőle. Mondtam másnap a feleségemnek, Éva, én most előveszem a gitárt, és elkezdek gyakorolni, hogy kiverjem ezt az egészet a fejemből, mert ha még sokáig foglalkozok vele, akkor a végén még elhiszem magamról, hogy én vagyok az a „nagy Cseh Tamás”.

• Az egyik dalod 1988-hoz kapcsolódik. A rendszerváltás utáni idő kedvezőbb a dalszülésre, mint az azt megelőző évek?

– Bizonyos szempontból kedvezőbb, mert a sok nyűg, szenvedés, pénztelenség és majdnem az egzisztenciális nyomor közepette is azért én érzem a szabadság szagát. A világ most nyomorultabb, de a szabadság megvan. Van erre egy abszolút mondatom: akkor a hatalom tartotta a kezünket, most egy gonoszabb dolog fogja a kezünket, mint egy rossz bilincs, a pénz. Csakhogy aki a pénzt is le tudja rázni, az tényleg megszabadul. Szóval mi a Bereményivel úgy döntöttünk, hogy bennünket a pénz nem fog érdekelni. Mellesleg soha nem is értettünk hozzá, tehát nem volt egy nagy dolog lemondani róla.

– Hál’ istennek nincs különbség. Voltak bennfentes barátok, akik dörzsölték a tenyerüket a rendszerváltás idején, hogy „Na, nagy ellenállók, rejtjeles beszédet beszélők, most kihúzták a szőnyeget a lábatok alól, most mi lesz veletek?” Semmi. Ezek a szövegek most is pont olyan rejtjelesek, mint voltak, mert ezek nem a politikával szemben voltak rejtjelesek. Egyszerűen a Gézának ez a nyelvezete, az ő észjárása nélkül ezek a dalok nem mennének, én nem énekelnék, és talán nem is lenne ez a műfaj. Azt hiszem, az emberek továbbra is nagyon kíváncsiak ennek az embernek a gondolataira, rendszerváltástól függetlenül.

• Megütötte a fülem, hogy a „hatalom fogta a kezünket”. Nekem viszont többek között épp az tetszett ezekben a dalokban, hogy úgy véltem, ez a Bereményi meg ez a Cseh olyan ügyesek, hogy az ő dalaikat és szövegeiket a hatalom nem tudja megfogni.

– Ez egy ügyetlen hatalom volt. Későn vették észre, hogy vagyunk, és már nem lehetett elhallgattatni bennünket, aztán meg már annyira bajba kerültek, hogy nem volt idejük velünk foglalkozni. Ha például 1985-ben ügyesen odacsapnak, akkor mi most nem vagyunk. De előtte nem vették észre, aztán meg már késő volt. Mi jó időben, jó szelekkel indultunk, és a hajósnak kell a szél, mert ezeket a dalokat mi át akartuk menteni egy más időnek. Ezek üzeneteket tartalmaznak, amelyek nekünk fontosak. Mindenesetre akkor azt is tudtuk, hol az öböl, ahol meg kell húzódni időnként, egyszóval, azzal a hatalommal lehetett taktizálni. A pénzzel viszont semmit nem lehet taktizálni.

• Hittetek abban, hogy az „átmentett dalok” üzeneteit az újabb generációk is meg fogják érteni?

– Emlékszem, mindig ilyeneket mondtunk egymásnak, hogy te figyelj, 2020-ban majd valaki előveszi ezt a dalt, és tudni fogja, hogy mi hogy éltünk. Nagyképűségnek hat, de kicsit úgy érzem, olyanok vagyunk mi, mint a kuruc költők. A mi dalaink is szerintem annyira hordozzák a jelenünket, hogy talán csak a filmek némelyikében lelhetők még fel ennyire töményen.

• Neked soha nem voltak szövegírói ambícióid, vagy elfojtottad magadba őket?

– Elfojtottam. Kezdetben még voltak, dalt is írtam, de aztán Bereményi leírt két dalt, és én úgy döntöttem, hogy mindent magamba fojtok.

• Úgy tűnik, a próza világában tett kirándulások után ismét visszatértetek a dalhoz…

– Már a Nyugati pályaudvarral is csak egy évig jártam Magyarországot. Borzasztóan nehéz volt nekem, éreztem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Aztán ki is dőlt a fa, de majdnem vele dőltem én is, mert én nem vagyok a prózához kötött ember. Az színészi feladat, én pedig dalnok vagyok. Azt hiszem, én már csak énekelni fogok. Bár a Jóisten tudja, mert ha a Bereményi megint prózát kezd írni, akkor próza lesz belőle. Szóval, nem lehet tudni előre, mit fogunk majd írni. Ami a szánkra jön.

• Hogyan válogattad össze a műsort, amikor hozzánk készültél?

– Nem válogattam. Ugyanazt énekeltem, amit az elmúlt 3-4 hónapban Budapesten, a színházban, vagy Székesfehérváron, vagy Győrben. Nem lustaságból. Ez nekem összeállt, ez nekem így jelent valamit. Egyszóval nem akartam valami könnyfakasztó dalokkal jönni, ez tőlem lett volna aljasság, nekem nem az a dolgom, hogy na most jól megríkatom ezeket a vidékieket. A kérdések úgyis ugyanazok. Az, hogy „hányan kipusztultak, hányan a fenébe elrohantak, és nem épp a rohadtak”, vagy az, hogy „minden reggel azt mondja valaki neked, az álomnak vége, a világnak nincs vége”, Magyarországon ugyanúgy érvényes, mint itt. Én csak egy dalnok vagyok, nektek éneklek, akik az én nyelvemet beszélitek, és ezen a műsoron Párizsban sem változtattam, ahogy Zentán sem. A dal erről szól, a dal nem válogat közönséget. A dalt vagy megértik, vagy nem.