A képen látható rokka története – más, bemutatásra kerülő tárgy történetéhez hasonlóan – összefonódik vidékünk és nemzetünk történetével. Félő, hogy ha csupán néhány szóban lenne módunk írni róla, óhatatlanul is olyan pátosz lengné körül, ami már felettébb ingerelné az olvasót. A rokkán látható évszám és az évszám keretéül szolgáló és jól kivehető piros – fehér helyett alapszín – és zöld, tehát a nemzeti színek arra utalnak, hogy nem a szabadkai Városi Múzeum rokkagyűjteményének szokványos darabja kapcsán szeretnénk tárgyismertetőt, egyszersmind művelődéstörténeti és néprajzi népszerűsítőt írni.
A több mint harminc, vidékünkről származó rokka között számomra külön jelentéstartalommal bír az évszámos, elsősorban azért, mert a „nemzetiszín zászló ragyog rajta”, másrészt pedig azért, mert az évszám és a zászló alapján arra kell következtetnünk, hogy a bukovinai székelyek, vagy ahogy korábban is tévesen nevezték őket, a csángók tárgyi emlékeinek ritka darabjáról beszélhetünk. Nemcsak a néprajzi, de a történelmi osztály is számos olyan tárgyat tudhat magáénak, amin hatalmi szimbólumok láthatóak: a céhládákon kétfejű sas, egy korábban bemutatott ostyasütő vason a Kossuth-címer folklorizált változata volt látható, és ekkor még nem is szóltunk a zászlók igen szép számáról, amelyek aktuálpolitikai vonzata eleve adott és egyértelmű. Ennek ismeretében is fontos külön tárgyalnunk a népművészetben megjelenő nemzeti szimbólumok jelenségét, hiszen ezek nagyon gyakran éppen valami ellen – más esetben valami érdekében – születtek, amire éppen a korábban említett Kossuth-folklór igen dúsan termő ágai szolgáltatnak számos példával.
Ez a rokka tehát a nagy valószínűséggel a bukovinai székelyekkel kerül a vidékünkre, akik abbéli örömükben, hogy végre – a korabeli híradók szellemében – „a zsíros bácskai földeket művelhetik” és hogy végre, közel száznyolcvan éves idegen földön lakás után újból a magyar hazában hajthatják álomra fejüket, a mindennapi tárgyaikra is felfestették az évszámot és a zászló színeit. A hajtókerékre ugyancsak a piros és a zöld szín került, talán még korábbról, Bácskába költözésük előttről, hogy emlékeztesse őket arra, hogy kihez tartoznak, annak ellenére, hogy az 1764-es madéfalvi veszedelem óta más ország területén igyekeztek megmaradni annak, aminek lehetett. Bácskába költözésüket megelőzte a két ország, Románia és Magyarország közti lakosságcserére vonatkozó egyezmény megkötése és a dobrovoljác-települések lakosságának teljes vagy részleges kiürítése. Ez utóbbira vonatkozó emlékek még ma is fel-feltörnek azon elbeszélésekben, amelyeket az eseményekre emlékezők között hallani lehet. Két ide vonatkozó történet is adódik, mindkettő a mai Velebithez (Fogadjistenhez) fűződik.
A nyáron volt alkalmam olyan idős emberrel elbeszélgetni, akinek a családját még Nikola Pašić hívta vissza Amerikából, hogy az újonnan foglalt területeken, az ígéret földjén telepedjenek le, kárpótlásul a valódi ígéret földje, az Egyesült Államok helyett. A származási helyükre utaló nevet hozhatták magukkal, meg némi ruhát, nagy ládákba csomagolva. Amikor az impériumváltás bekövetkezett, a bukovinai székelyek – akiknek ugyancsak az ígéret földjét jelentette Bácska – érkeztek a faluba, nagyon gyakran olyan házakba, ahonnan még nem deportálták Sárvárra a dobrovoljácokat. Hozták kicsi vagyonkájukat, szerszámokat, ruhát, nagy ládákba csomagolva. A Sárvárra deportált legényke közben visszakerülhetett Bácskába, mert a nagygazdák kikérhették őket munkára. Zomborba került, bár – ahogy mondta – jobb volt neki a sárvári táborban. Közben a fogadjisteni székelyek élték életüket, ahogy tudták, egészen addig, amíg a hadiszerencse fordult, ekkor szekérre ültek, és az orosz front elől menekülve Kanizsán vagy Oromon keresztül jutottak el Szabadkára, ahol egy részüket az új hatalom már összeterelte. Hetekig a Smolenski-malomban voltak, ott volt a bukovinai székelyek gyűjtőhelye, innen vitték el a férfiak egy részét egy kis munkára, de valójában a Zentai úti temetőig jutottak csak, ott nyugszanak a szabadkai magyarok százaival közös parcellán. Ím, hát ők így lelték meg hazájukat.
Amikor évekkel ezelőtt úton-módon eljutott hozzám egy kérelem, hogy lennék-e útvezetője annak az egybusznyi vaskúti embernek, akik Velebitet szeretnék meglátogatni, hisz ott éltek vagy születtek, örömmel tettem eleget a felkérésüknek. Ők voltak a fogadjisteniek és azon hatvannál is kevesebb családból származtak, akik annak idején az azonos nevű bukovinai faluból indultak útnak, majd a hegyről elnevezett településen éltek, hogy gyerekként aztán a Smolenski-malomban játsszanak hetekig, hogy soha többé ne lássák meg apjukat, hogy azután éjjeleken át, kik szekéren, kik pedig vagonokban jussanak el a kitelepített németek házaiba és hogy hatvan év után tudják meg, hogy tőlük, a deszkapadlójú malomtól legfeljebb egy kilométernyi távolságra lelték meg végső nyughelyüket sokan közülük olyan vékony földdel betakarva, hogy még a sóhaj is áthallatszik rajta. A rokka kereke pedig hol forog, hol pedig áll, pörgetve családok és közösségek sorsát az ígéret földjén.
