Érdekes élmény itt kritizálni valaki olyannak a könyvét, aki ellenérzéssel viseltetik e lap iránt. Pontosabban szólva, adott időben nem volt éppen harmonikus a viszony az újság és főszerkesztője között. Ennek én tanúja nem voltam, a kötetben azonban részletesen le van írva minden. A harcias hangvételű versek között akár fel sem tűnne, ha nem lenne annyira anatómiai pontossággal húsbavágó.
Maróti Miklós kötete, az Elmondom versekben minden, csak nem művészet. Persze, versek vannak benne, verseknek tűnő irományok, mégis inkább panaszáradatról van szó, melyet rímekbe szedtek. Baj van a világgal, baj van az országgal, baj van a szomszéddal, és baj van a családban is. Soha semmi nem jó, mindig a másik a hibás. Ennyi fájdalom, ennyi sérelem, ennyi keserűség. Régen láttam már ennyi visszafojtott dühöt. A kilenc részre bontott kötetből csak a három mesés témájú (Állatmesék, Gyermekmesék, Boszorkánymesék) nem tocsog az önsajnálattól; valószínűleg csak azért, mert például a Hamupipőkét elég nehéz (habár nem lehetetlen) átírni pesszimistára.
Nem kellett utánajárnom, hogy ki is lehet ez az új, költői Maróti, mert bemutatkozik ő részletesen a sorokban (és persze közöttük is). Szegény családból származó, jó munkásember, akit nem jókor tettek nem jó helyre, avagy másképp fogalmazva, nem volt hozzá kegyes a Sors, nem emelte arra a rangra, ami saját bevallása és vágya szerint járna neki. A paraszti sorból felemelkedett az entellektüelek közé, akik köszönték, de nem kértek belőle. „Maróti a Magyar Szóban főszerkesztő nem lehet!” Szomorú. Életek mennek tönkre, álmok törnek össze. Fájdalmas és könnyfakasztó (én is elmorzsoltam egyet), ahogy a rendszer elnyomja a lázadót, a jobb sorsra vágyót, a kitörni próbálót.
Persze az író személye legtöbbször nem is fontos. A lényeges mindig a létrehozott mű marad, a művészet tisztaságával és az önállóság látszatával együtt, manipulációmentesen. Van azonban néha olyan, hogy bármennyire is próbáljuk, nem tudunk elszakadni a szerző nevétől. Valami miatt rögzült már a fejünkben, és nem tudjuk elfelejteni „valódi” énjét. Ez is ilyen most. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy Maróti megunta a külső szemlélő szerepét, és ő maga is létre akart hozni valami kőnél maradandóbbat. Időnként ebből nagyon jó dolgok kerekednek, máskor meg (mint most is) nem annyira jók. Az a bajom ezzel a versgyűjteménnyel, hogy túl izzadságszagú. Ami pedig bűzlik a verejtéktől, az eleve nem lehet túl jó, sőt taszíthatja az embert. Maróti jobban tette volna, ha marad inkább prózaíró, vagy lesz inkább politikus vagy földműves vagy akár fogorvos, igazából bármi olyan, ahol nem kell rímbe szedni a gondolatokat. Hogy miért? Mert fárasztó ezeket az úgynevezett verseket olvasni. Fárasztó, mert érződik rajtuk, hogy mihez, pontosabban kihez akar hasonlítani. A miért?-re persze nem kapunk választ. Petőfi verseinek átiratait, stílusának utánzását találhatjuk ugyanis majdnem minden költeményben, a mondanivaló pedig mindezen nyüglődős próbálkozások közepette elveszik. Mert ha ez a nyüsszögés elvezetné az olvasót (vagy legalább a költőt) valahová, akkor talán lenne is értelme a szóáradatnak és a nyögvenyelős rímeknek. A nagy erőlködésnek a mondás szerint is nyögés a vége. Revideálnom kellene a népnyelvvel kapcsolatos gondolataimat, most látom be, van benne ráció.
Mi is az értelme tehát az Elmondom versekben-nek, ha én azt mondom rá (teljesen szubjektíven persze, de azért mégiscsak a tapasztalt olvasó objektivitásával), hogy nem jó? Talán az, hogy olyan, mint egy pszichoterápia. Kibeszéli magából az ember a fájdalmait, a félelmeit, a problémáit, és aztán megkönnyebbülve mehet haza. Tanácsot nem kap, mert mégiscsak a nagyvilágba kiáltotta ki ezeket a bajokat, de a lelke már ennyivel is könnyebb. Azért van Maróti könnyebb helyzetben, mint a nép többi része, mert a megfelelő helyeken ismer embereket, akik kiadják a könyvét, és így mindenki olvashatja a gondolatait. Az átlagos Pista bácsiknak is van legalább ennyi nehézségük az életben, ők viszont soha nem adhatnak ki könyvet, mert nincs „nevük” a szakmában. És ez így is van jól. Mi lenne, ha mindenki az egész világgal közölhetné a gondolatait cenzúra nélkül? Anarchiába süllyedne az egész bolygó. Ja, nem, hiszen megvannak az ilyenekre is a megfelelő fórumok, lehet sajnálkozni és sajnáltatni magunkat élőben, és még fát sem kell kivágni mindezért.
Nem az a dolgom (szerencsére), hogy kritikátlanul rajongjak emberekért vagy művekért. Nem kell visszafognom magam, ha valami nem tetszik, de persze akkor sem, ha tetszik. Nincs megkötve a kezem, mint Marótinak évekkel ezelőtt, igaz, nincs is akkora felelősség a vállamon. Annak ellenére, hogy nem értem, mi értelme volt kiadni egy ilyen kötetet, azt meg tudom érteni, hogy a szerző vágyott a cenzúrázatlan megjelenésre, és a fiókjában lappangó versek kiadására. Mindkét vágyát sikerült egy tematikusan szerkesztett kötettel valóra váltania. Ez mind szép és jó, biztos jobb már a lelkének, de vannak már nyomdák, ahol saját használatra, néhány példányban is nyomnak könyveket, ha valaki ragaszkodik a nyomtatott formához, a lelki beteg íráskényszereseknek pedig az internet számtalan lehetőséget kínál, kár pazarolni a papírt.
