A városi emberek – May Károlyon innen és túl – leggyakrabban a kengyel és a zabla fogalmakat keverik össze. Ha még valami gonosz lélek a kantárt is hozzáadja az eleddig két tagból álló bonyolult egyenlethez, hát leginkább a dühödt legyintés vagy a lemondó sóhaj lesz osztályrésze. Az ok pedig felettébb kézenfekvő: lovakat legfeljebb igavonásra fognak be, arra is csak kivételes esetben használják, a korábbi jólét és számos hátráltató tényező a lóállomány kipusztítását eredményezte. Sokan pedig legfeljebb a fentebb emlegetett May Károly (így, magyarosan) megfilmesített regényeiben láttak lovat. Azok, akik ma is büszkén, talán magyaros öntudattól vezérelve ülnek lóra, kevesen vannak, de azért nem reménytelen a helyzetük, hiszen a divatos hitvallások magasra csapó hullámai sem tudták elmosni az egészséges életigenlésüket.
Ugyanakkor e helyütt kell kiábrándítanom az őselméletek lelkes népszerűsítőit a „lóra termett magyar, lovasnemzet” fogalmakat illetően: a jelzők kialakulása vélhetően 18. századi, hiszen a kötelező, a hadsereg lóállományát feltölteni hivatott remonda ápolása alakította, befolyásolta a legnagyobb mértékben többek között a magyar ember lóhoz való ragaszkodását. És nem csak a magyarét, hiszen a velünk együtt élő, a vidéket lakó más nemzetek, etnikumok, mint a bunyevác, horvát vagy szerb – és természetesen a német is – imádhatta a lovait, féltő gonddal nevelte azokat. Ezek után már igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a birodalom magyarországi részében éppen a szabadkai lóvásár volt a legnagyobb.
A lovak iránti túláradó szeretet és ragaszkodás Szabadka esetében igazán sajátos arculatváltáson esett keresztül: az egyre combosodó gyáripar egyik terméke a kerékpár lett, aminek azért a lovak felszerszámozásához használt tartozékokhoz hasonlatos eleme a bicikli nyerge, erre szoktak felpattanni, bár az utóbbi időben inkább a bicikliülésre ülnek (ahh, micsoda kényelem), de itt a sort – még annak megkezdése előtt – be is zárhatjuk. Kengyel helyett pedig ott a pedál – én magam inkább használnám a nyelvújítás korabeli lábító kifejezést, csak akkor kevesen értenének meg –, aminek a kengyeltől lényegesen eltérő funkciót alakítottak ki. Harmadfél évtizeddel ezelőtti katonáskodásom kellemes emléke, hogy az akkori minibirodalom legkülönbözőbb vidékeiről érkező kiskatonák közül azok, akik valaha is jártak Szabadkán vagy a környékén, mindig szívesen jegyezték meg, hogy itt még az öregasszonyok is bicikliztek. Magam is gonosz lennék, ha a mondatok szálát ezen a vonalon futtatnám tovább, ezért a hátaslovak megüléséhez majdhogynem nélkülözhetetlen eszközről, a címben foglalt kengyelről írnék le néhány ideillő mondatot, okulásként, használva a néprajztudomány igen pontos megállapításait.
A kengyel a nyereg tartozéka, ebbe teszi a lábát a lovas lovaglás közben. „A kengyel igen régi találmány; ezt is, mint a nyeregdeszkás nyerget, Belső-Ázsiában valamelyik lovas-nomád nép találta fel, és a népvándorlás során terjedt el mind a Távol-Keleten, mind Európában, bár ennek pontos idejét nem ismerjük. Kötélből, szíjból, fából és csontból egyaránt készíthettek kengyelt. A hortobágyi pásztorok pl. még a századforduló táján is használtak fakengyelt. – A legrégibb fémkengyeltöredék (az i. sz. 2. sz.-ból) egy hun sírból (Dulga-Ul, K-Mongólia) került elő. – A kengyel igen fontos része a nyeregnek, ez teszi lehetővé a hosszú időn át történő lovaglást, a sebes vágtát, a nyeregből folytatott harcot, vadászatot, a lóról való eredményes nyilazást is. A kengyelt a hunok már biztosan használták, de úgy látszik, hogy nem ők, hanem az avarok terjesztették el Európában. A honfoglaló magyarok hátaslovain elmaradhatatlan volt a kengyel, neve is már honfoglalás előtti finnugor eredetű szavunk. A kengyel, amióta fémből való változatait ismerjük, mindig alkalmazkodott a lovas lábbelijéhez. A puha talpú lábbelikhez széles talpallójú, kerekded formájú kengyel volt a megfelelő. A kemény talpú lábbelikhez pedig sík talpallóval készültek. És hogy télen ne fázzon a lovas lába, báránybőrrel vonták be a kengyelt, vagy kengyelbundát húztak a lábbelire. Az úton járó ember – kivált a középkorban, de egészen a 17. sz. végéig – leginkább lovon járt. Szekéren csak a nők és a papok közlekedtek. És hogy a lóról való eséskor ne történjék szerencsétlenség, jó bőre méretezték a kengyelt, nehogy a lovas lába fennakadjon.”
Sokan vannak, akik családi ereklyeként őrzik nagyapjuk, dédapjuk nyergét, amin még hosszú katonaéveik alatt ültek. És persze olyanok is akadnak, akik nem csupán romantikus álmok ködébe burkolóznak, hanem tesznek is azért, hogy családjuk, környezetük emlékezete megmaradjon. Mert minden elcsépelt közhelyet félretéve van valami jelzésértékű abban, ahogy értékeinket veszni hagyjuk, ahogy mások mondják meg nekünk azt, hogy mi a jó és mi az értékes számunkra. Nyájas olvasó, rajtad is múlik, milyen gyorsan kopik ki a köztudatból a kengyel szó jelentése és milyen gyorsan fordítunk hátat múltunknak csak azért, mert csalóka fény villan, kengyelen vagy éppen vásári bóvlin. Hogy mikor esik ki a kengyelből a lábunk.
