A tavaly a tizedik jubileumát ünneplő Nyári Ifjúsági Játékoknak is megszületett a krónikája, igaz, egyelőre még kiadásra vár. A kötet három szerző közös munkája: Szögi Csaba az egyes évek krónikáját írta meg, sajátos vissza-, illetve vissza nem emlékezések formájában. Illés
Eszter interjúkat készített a szervezőkkel, a fellépő zenekarokkal, a vetélkedő csapatokkal és az egyes helyszínek főszervezőivel. Gruik Zsuzsa pedig az egyes évek játékos vetélkedőiről értekezik a kötet lapjain. Mindezek mellett még archív újságcikkek, leírások, programrészletek is olvashatóak lesznek az Ünnepnapok a ligetben c. fesztiválkönyvben, amelyből az alábbiakban a harmadik Játékokról szóló fejezet egyik részletét, illetve az egykori szervezővel, Vasas Istvánnal készült interjút közöljük.
III. Nyári Ifjúsági Játékok (2002. július 18–21.)
Gyönyörű Nyári Káosz Napok – 2002!
…és akkor felépül valahára a Kisszínpad is!! Igazi, masszív, nem az előző évi roskatag tákolmány – csupán a nevében kicsi, dimenzióiban határtalan. (Kell is hogy az legyen, hogy elbírja a mi „megaprodukciónkat”, hehe!) A népzenei sátor mellett ez az aktuális újítás a helyszínek terén, s azóta is a legkedvesebb Stage számomra, ahol a legizgalmasabb meglepetésekben lehet része az arra csellengőnek, ha éppen sehol nem találsz érdeklődésednek megfelelő programot, okvetlenül abba az irányba kanyarodj! No de ne szaladjunk a rúd elé…
2002 nyara. Ha az előző fesztivál a búcsúbulim volt, akkor ez lett a Welcome Back Party… Június elején szereltem le, de már valamikor télen elkezdtünk levelezni Debby drágámmal, lázasan tervezve, milyen számokat írunk majd, mely bandáktól mi mindent dolgozunk majd fel, ilyenek. Mire hazaértem, nagyjából megvolt már a koncepciónk, próbateremnek adott volt Debbyék garázsa, csak ki kellett belőle pakolni a lomot – később Ata tesó szépen ki is festette néhány vad graffitivel –, kellett még a név, és persze a zenészek. Bagatell.
Gipsy persze jött első szóra, hármasban már zúztunk is – két vokál egyetlen keményen betorzított gitár hathatós támogatásával. Nemsoká összefutottam a Tisza-parton Szteddzs haverommal, az igen kiváló, ám szerkó nélküli dobossal, aki szintén azonnal rábólintott. Még egy telefon, s megvolt a bőgős is, Dávid, a régi diákom, aki hozta a bátyját is a ritmusszekcióhoz, sőt: egy komplett dobszerkót ráadásul! Villámgyorsan – ahogy az punkkörökben dukál – megalakult a ShootusdowN! Jómagam beköltöztem Debbyékhez, aztán minden áldott nap abáltuk kora délutántól késő estig keményen. Volt bő egy hónapunk, hogy a repertoárt rendesen átvegyük…
A Harmadik. Csak így tudok rá gondolni, nagybetűvel, mint valami zongoraversenyre vagy szimfóniára… Ha az első évben elszórtuk a magvakat, a másodikban szárba szökkent a vetemény, akkor most érkezett el a szüret ideje! (Csak zárójelben jegyzem meg csendesen, hogy bár rendkívül örülök, hogy a Játékok azóta is virul, számomra ez az első három esztendő szép kerek egész. Külön élnek a szívemben, különleges helyet foglalnak ott el. Gondolom, a szülő is így érez a gyermeke iránt: egy életen át szereti, de a legkedvesebb élmények mindig az első néhány évhez köthetőek.)
Debbyt és engem a Kisszínpad körüli ügyek intézésével, a zenekarok „pátyolgatásával” bíztak meg – nem mintha az előző két év túl stresszes lett volna a számomra, de ez most különösen lezsernek bizonyult. Ja, és ismét zsűriztem a csapatok színpadi produkcióinál, ami remek dolog, most is szívesen csinálnám, nincs annál mókásabb kikapcsolódás délutánonként a Játékokon! Szteddzset mint zenészt is bevontam, rajtunk kívül pedig az Újvidéki Színház diákszínjátszói – azóta már hármójuk közül ketten a KDSZ elismert színészei! – segítettek az elbírálásban. Érdekes volt a kontraszt közöttünk, hehe… De attól szép ez az egész, hogy színes! (Vasárnap volt aztán egy kis mókás gubanc, amikor a többi zsűritag már elpályázott haza, viszont néhány megkésett csapat jelentkezett, hogy pótolnák a pótlandókat… Nosza, előrántottam néhány Szabad Alkotót a sátraik mélyéről, akik szintén „kevéssé” voltak kiütve a már három-négy (s még jóval több – lsd. én) napja tartó rakenrolltól, és letelepedtünk a színpad elé a tűző napra úgy dél mélységében. Hát… volt ott minden… nem csupán a torkok száradtak ki, de még a pontozásra szolgáló filcek is, ezért mindkét „szerszámot” a hármunk által megosztott egyetlen korsó sörbe mártogattuk… No de sebaj!, fő, hogy ez is mókásan telt el, és még túl is éltük, haha…)
És ebben az évben aztán tényleg kivirágzott a Népkert! Nyitottunk a tágabb régió felé – úgy értem, most már tudatosan is. Ez alatt leginkább a teljes Kárpát-medencét kell érteni, de ha jól emlékszem, DJ érkezett még Angliából is! Reklámoztuk is széltében-hosszában a bulit, de erre nem is volt olyan nagy-nagy szükség, hiszen az emberek között elterjed már a híre, a magyar DJ-k, valamint az underground színtér bandái máris maguk jelentkeztek, hogy fellépési lehetőséghez jussanak Zentán. Szinte presztízskérdéssé vált az itteni szereplés. Itt volt pl. az én régi gödöllői punkgalerim is – először, de korántsem utoljára –, a Körzeti Megbízott, akikkel vasárnap még egyszer felevett engem a fene a Kisszínpadra – az érzőbb szívűek bizonyára hányták magukra a keresztet a két nappal azelőtti koncertünk után, hehe… Aztán itt voltak még a VHK-közeli zenekarok is, a MagUra Napotvet és a Narco Polo (akikkel akkor még nem, de két év múlva sikerült egy életre szóló barátságot kötnöm a közös alkotás és (ön)pusztítás jegyében.
No de egyáltalán nem csak a fellépők érkeztek a tágabb pátriából, hanem a közönség is tömegesen. A régebbi Falu helyében egy teljes kis Város alakult ki immár a liget ölén, az első két év Családja mellett több klán is létrejött, szóval zajlott az élet tízezerrel!
A mi bandák pedig… nos, ahogy már mondottam volt: csak lezseren… Jártunk-keltünk persze mindenfelé – bár a moziszigetre ezúttal sem volt bátorságom a keskeny(?) hídon átmenni, többször megfordultam viszont a Nádkunyhónál, legalábbis a fotók ezt bizonyítják, hiszen az a lapom, a Képes Ifi székhelye volt, persze mindezt csakis randomizálva tettem, ki is találták, hogy a következő évben a mostani filmes hullaszámláló verseny helyett szögikereső vetélkedőt szerveznek, haha –, jártunk-keltünk, csetlettünk-botlottunk mindenfelé, de olyan jó kis bázisunk alakult ki a sátorváros központjában, hogy a hancúr fő színhelye mindvégig ez maradt. Egyik évben sem fókuszáltam ennyire kevéssé a színpadokra – ebbe a saját koncertünket is beleértem –, mint ezúttal. Ez is azt bizonyítja, hogy a társaság a lényeg! Programok ide vagy oda, minden bizonnyal most sikerült először úgy igazán elmerülnöm a rendezvényben, ahogyan én azt szeretem…
Az egyik kedvenc helyem a Menhely-sátor volt, kár, hogy aztán nem folytatták… Egy nyugodt kis fészek volt a forgatagban, hatalmas matracokkal, s végig jó kis filmeket vetítettek! A saját sátramat csak a vége felé sikerült felvernem, bár ahogy előtte, utána sem ott aludtam – aludni??!, az MI??? –, viszont egyik havernak sikerült is szinte azonmód lerombolnia: a középső merevítő kettétörött. Erre aztán még valamelyik „jóakaróm” az első rudat is elroppantotta… mire utolsó nap mégis ott kötöttünk ki éjszakára egyik barátnémmel, már csak amolyan dupla hálózsákként funkcionált az eső közepette… No igen, az eső… Hát, volt némi dagonya, de ez csupán szelíd előjáték volt ahhoz képest, ami néhány évvel később bekövetkezett. Szóra sem érdemes.
Aztán mi is volt még?… (Persze minden volt, hehehe…) Na igen, a koncertünk. Sajnálom, hogy nem örökítette meg egy kamera sem – tudtommal, de ha van ilyesmiről valakinek tudomása, azonnal jelentkezzen!! –, már csak azért is, mert magam is igencsak kíváncsi lennék. De azok alapján, amiket mesélnek, igencsak izgalmas lehetett, haha. Egy hónap megfeszített munka után, amikor már minden ment hajszálpontosan, a mi kis galerink most olyannyira ellazította magát, hogy a színpadon minden újraértékelődött, valami a metálos szigor, a punkos ereszdelataréjod és egy felhőtlen kabaré között alakult ki, vijjogva nyomtuk az esőtáncot, de arra azért emlékszem, hogy az úri közönség is lelkesen pogózott. Erről a happeningről a Mint ami lent vanc. könyvemben részletesen mesélek, nem itt van a helye, akit érdekel, ott elolvashatja. (Röhöghet vagy sírhat, gusztusa szerint.)
Fejbúbig szutykosan indultunk haza a III. Nyári Ifjúsági Játékokról – ez volt az az év, hogy addig nem engedtek be a házba otthon, míg a kerti zuhanynál előtte le nem fürödtem –, végigcipelve a városon a sátraink mocskos maradványait, de amikor otthon a sutba vágtam az egész szemetet, valahogy a jól végzett munka fáradtságával dőltem hátra a kedvenc fotelemben, s arra gondoltam, na, ezt überelni már nem lehet. Viszont igyekezzünk, hogy a következő években tartsuk a színvonalat! S lőn…
SZÖGI Csaba
„Akkor is kell!”
Vasas István, a kemény mag tagja, nagyszínpados, médiafelelős (stb.) meséi
A Játékok központi helyszíne (eszmei és földrajzi szempontból egyaránt) kétségkívül a Nagyszínpad. Délután a kulturális műsoroknak, az utolsó nap az eredményhirdetésnek ad helyet, de legfontosabb (és legkedveltebb) szerepét akkor tölti be, mikor leszáll az éj. Ezeken a deszkákon lépnek fel ugyanis azok a zenei előadók, akik olyannyira vonzzák a tömeget, hogy van, aki csak miattuk látogat el Zentára. Bizonyára mindenki emlékszik Rúzsa Magdi ezreket megmozgató koncertjére vagy az őrületes Quimby- vagy Tankcsapda-bulikra. Hogy kinek köszönhetjük mindezt? Vasas István a messzi Belgiumból válaszolt a kérdéseimre.
Mikor, hogyan kerültél bele a Játékok csapatába?
– A DMISZ oszlopos tagjaként első kézből hallottam róla és vettem részt már az első Játékok tervezésében, szervezésében. Pesten a Márton Áron Kollégiumban laktunk szinte mindannyian, akik a kezdetektől a kemény magja voltunk a főszervezőgárdának. Az ötlet Zsoldos agyából pattant ki, és utána jó darabig csámcsogtunk rajta… Sokáig megvalósíthatatlannak tartottam az elképzelését, de végül mégis elkezdtük csinálni, és lám…
Meddig szerveztél?
– Csak a hetedikig, utána az élet másfelé sodort, ahonnan már nem lehetett folytatni.
Mi volt a te feladatod?
– Mivel a főszervezői gárda tagja voltam (vagy inkább, ha van ilyen egyáltalán, a fő-főszervezői gárda tagja), a hét év alatt sok mindennel foglalkoztam. Alapvetően a legtöbb dologban közösen döntöttünk: sokat beszélgettünk, ötleteltünk, és mivel „low budget”-en voltunk, pontosabban nem is igazán volt büdzsénk, saját erőből kellett szinte mindent megoldanunk. Végig intéztem pl. a plakátokat (Halász Gabi nevéhez fűződik a design, én a technikai hátteret biztosítottam, nyomdát intéztem, aki mint szponzor nyomtatott), továbbá rövid ujjúkat, a honlapot, pályázati anyagok készítését. Gabival ketten készítettük a két híres gyurmafilmreklámot, amit az újvidéki tv-ben sugároztak anno, sajnos nem emlékszem, melyik Játékok idején, talán a harmadikon. Tehát kicsit a média és a technika oldaláról fogtam meg a dolgok végét.
Sajnos privát okok miatt az első két alkalommal nem tudtam jelen lenni a nagy eseményen, viszont a buli előtti három hónapban én is mindent beleadtam a szervezésbe.
Hogyan kezdtél el aztán a Nagyszínpaddal foglalkozni?
– Pesten jártam egyetemre, közel voltam a zenei világhoz, így aztán automatikusan rám hárult a zenekarok szervezése, már a második Játékoktól. Régebben magam is játszottam együttesben (Nagy Terv, majd Nagy Tej), így kicsit ismerős volt a világ, a technika, ami övezi. Szóval alkudoztam a zenekarokkal, a zenei keretet kezeltem, a hangosítást felügyeltem. Ez utóbbi csak mérsékelten volt sikeres, mert igazából a pénztárcánk szabta meg, hogy milyen hangcuccból szóljon a muzsika. Szerencsére idővel ez is fejlődött, és, azt hiszem, a hetedik, utolsó alkalommal kulminálódott is. Ennek nagyon örültem.
Mi alapján választottad ki a fellépőket?
– Ez nehéz kérdés, a zenei ízlés ugyanis egy nagyon szubjektív és mélyreható dolog. A Játékok közönsége pedig pontosan az a korosztály, aki ezt nagyon komolyan veszi, teljes szívből rajong a kedvenc bandájáért, és utál egy másikat. Valahogy mégis eleget kellett tenni mindenki ízlésének. Aztán a pénzügyi keret, ugye, az sem volt határtalan, sőt elég kevés pénzből kellett gazdálkodnom. A büdzsé keretein belül ki kellett tölteni az esti programot, úgy, hogy mindenki megtalálja a magának valót, hogy minél több kérésnek eleget tudjunk tenni. Nem volt egyszerű. Nagyon sok együttessel beszéltem, rengeteget alkudoztam velük… Ha tanácstalan voltam, körbekérdeztem az embereket, kit kellene hívnunk, és az elhangzott javaslatok közül a lehetőségekhez mérten a legjobbat próbáltam elintézni. Volt a dolognak egy másik oldala is. Próbáltam, próbáltunk (mint említettem, azért mindent megdumáltunk mi, főmuftik) egy picit, nagyon óvatosan nevelő jelleggel hozzáállni a zenei kínálathoz. Szándékosan nem akartunk csak rock-metál bandákat hozni (holott erre lett volna a legnagyobb igény). Az volt a célunk, hogy egy kicsit mást is lásson, halljon a délvidéki fiatalság. Úgy gondolom, hogy ez jó ötlet volt, és meg is valósult. Mindenki talált kedvére való együttest, és biztos, hogy új kedvencekre is bukkantak sokan. Én személy szerint egyébként inkább az elektronikus zene felé tendálok, fura pillanataimban még diszkópatkánynak is nevezem magam, de így is szerettem az összes műsort. Minden zenekart, a metáltól az elektronikusig. Meghallgattam, élveztem a koncerteket, és azt kell hogy mondjam, stílus ide vagy oda, a zene az, ami fontos, a melódia, meg ugye az együttlét, amire a Játékok a legjobb hely volt.
Milyen visszajelzéseket kaptál? Adtál ezekre?
– A visszajelzések vegyesek voltak, pontosabban az a kevés, ami hozzám eljutott. Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy alapvetően jól sikerült a felhozatal. Mindenesetre nem volt túl sok negatív visszajelzés, inkább olyan, hogy ezt vagy azt hozzuk legközelebb is. A reakcióm talán abban nyilvánult meg, hogy a következő alkalommal egy-két bandát a kívánságlistáról elhívtunk.
Mi volt a legőrültebb élményed a fellépőkkel kapcsolatban?
– Az összes élmény valamilyen szinten őrült volt. Koccintani a sztárokkal, új barátokat szerezni, látni a hálás közönséget, ahogy élvezi a koncertet, és hogy mindennek a létrejöttében részed van… Igen, azt hiszem, az volt a legőrültebb, hogy megcsináltuk, és hogy nagyon jól működött. Na meg az olyan apróságok, mint pl. az, hogy esténként az együttesek gázsijával a zsebemben mászkálni a tömegben, vagy kis híján megőrülni, mert a harminc perc múlva fellépő banda még a határon vesztegel… Nem is tudom, őrült volt az egész. De az, hogy láttam az arcokon, hogy jó, amit csinálunk, hogy adtunk valamit a közönségnek, amit már nem lehet tőlük elvenni, mindent megért. És az, hogy mindebben nekem is volt szerepem. Talán nagyképűen hangzik, de ez az igazság.
Miért hagytad hát abba a szervezést?
– Elsodort az élet Európa másik felére, Brüsszelbe… Onnan viszonylag nehezen tudtam volna bármit is csinálni.
Mit köszönhetsz a Játékoknak? Hogy alakult az életed utána?
– Sokat, az élmény örökre szól. Az életemet nem befolyásolta különösebben szerintem, nem lettem koncertszervező vagy ilyesmi. A zene mindig is központi szerepet töltött be az életemben, így van ez most is, és így lesz ez az idők végezetéig.
Mi a véleményed a rendezvény fejlődési ívéről, változásairól?
– Mint már mondtam, a hetedikig szerveztem. Addig egyértelműen évről évre jobb lett, számomra a 7. marad a csúcs, amikor pl. a hangosítás is elérte kezdetektől fogva vágyott színvonalat. Utána szinte évente változott a felállás valamilyen szinten, így nehéz is hasonlítani az előzőekhez. Nem voltam jelen, így nem lenne fair bármit is mondanom, sajnos nem is vagyok igazából képben. Változott, az biztos, sokat már az első hét év alatt is. Ez normális. Édes kis jópofa családias buliból naggyá, sajnos kicsit fesztiválosra nőtte ki magát. Ez szerintem elkerülhetetlen volt, de egy 10000 embert megmozgató történésre nem is lehet azt mondani, hogy családias.
Hogyan látod a jövőjét?
– Szerintem a fiataloknak szükségük van rá, Zentának szüksége van rá, igen, szerintem szükség van továbbra is a Játékokra. Még ha nem is olyan, mint régen, még ha a kezdeti varázsa kihunyni látszik is, akkor is kell.
ILLÉS Eszter
