A tanügyi intézmények java becsukta kapuit. A diákok és a tanárok helyett, ha van elegendő anyagi eszköz, mesterek hada szállja meg az épületet. Javítják, szépítik a tantermeket, folyosókat, mellékhelyiségeket, hogy annyira-amennyire felújulva várja az iskola épülete a szeptemberi tanévkezdést. A tanítók, tanárok, óvónők, iskolában, óvodában tevékenykedő szakmunkatársak egy része, mondhatjuk, aktívan tölti szabadsága egy részét, bekapcsolódva a Kárpát-medence területén szervezett pedagógus-továbbképzések valamelyikébe. Ezek azok a pedagógusok, akik nem csak tenger-, tó- vagy folyóparton töltődnek fel, pihenik ki a maguk mögött hagyott göröngyös és hepehupás tanévet, hanem fontos számukra a szakmai feltöltődés, szakmai megújulás is.
Az elmúlt hetekben Újvidéken a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete jóvoltából három egyhetes továbbképzés volt. Jómagam az osztályfőnökök számára szervezett továbbképzésbe kapcsolódok be legtöbbször, hisz az iskolapszichológusokhoz ez a tematika áll legközelebb, és évről évre, témáról témára mindig elraktározok valami hasznosat a tudás- és az érzelmi raktáraimba is. Megbizonyosodok arról, hogy a munkámban jó úton haladok-e, mire kell magamnak odafigyelnem, valamint mire kell felhívnom munkatársaim, a tanítók, tanárok figyelmét. Új feladatokkal, játékokkal gazdagodik a pedagógusi szerszámkészletem, amit felkínálhatok, hogy jobban tudják, tudjuk kezelni a tanteremben kialakuló helyzeteket. Igazából akkor örülök a legjobban, amikor nem vagyok egyedül, velem vannak a kolléganőim is, akikkel megoszthatom a helyszínen a gondolataimat, közösen jövünk rá, mit lehet, mit kell másként csinálnunk.
Az idei továbbképzés legnagyobb hozadékát az utolsó két nap hozta, amikor a professzionális tanári (és nem csak tanári) kommunikációt boncolgattuk, tapasztalt előadónk, Kozmáné Kovásznai Mária jóvoltából. Eszembe és a lelkembe újra visszahozta az embert mint értéket. Ahogy ő fogalmazott: Érték az ember, pusztán azért, mert van! Azt is kiemelte, hogy a pedagógus jó kell hogy legyen „szaktárgyból” és „gyerekből” is. Rádöbbentett bennünket arra a tényre is, hogy ebben a modern világban a fiatal – és nem csak a fiatal – pedagógusoknak az „ősi tudást”, a nevelési és tanítási tudást újra kell tanulni. Azt is a lelkünkre kötötte, hogy a pedagógus is ember, hibázik. Meg tudjuk tanulni azt is, hogy bekalkuláljuk a gyerekekkel való kommunikációba a következményeket. Azt hiszem, ez nem csak az óvodai, iskolai környezetre és kommunikációra vonatkozik.
Még egy fontos tényre, fogalomra hívta fel újra a figyelmünket: a kongruenciára, vagyis a hitelességre. Úgy érzem, hogy hitelesség nélkül nem működik helyesen egyetlen nevelési folyamat sem, és az emberek közötti jó kommunikáció egyik fontos alappillére is, hogy ha állást foglalunk, ítéletet mondunk, felfogásunkat közöljük a másikkal (gyerekkel vagy felnőttel), ebben kongruensnek, hitelesnek kell lennünk. Vagyis, a nonverbális elemek, a szavak mögött húzódó dolgok (a hang, a mimika, a tekintet, a testtartás,) összhangban kell hogy legyenek a mondanivalónkkal. Légy hű önmagadhoz! – mondja Hamlet is.
Sokszor azért nem vagyunk eredményesek a nevelési szituációkban, mert a gyerekek nagyon kifinomultan érzik a hitelesség hiányát.
Azt is újra nyugtáznom kellett, hogy a kommunikációs képességeinket állandóan ápolni, fejleszteni, csiszolni kell, és mindig van tanulnivalónk. Ez az az élet adta „tananyag”, amit állandóan csinálni, gyakorolni kell, különben elromlik, elsatnyul. Megromlanak a kapcsolataink a gyerekekkel, a kollégákkal, a szülőkkel. A kommunikáció és az önismeret fejlesztése az, amit egy vérbeli nevelőnek – vagy annak, aki elégedett és sikeres akar lenni a pedagógiai pályán – sosem szabad abbahagynia.
