Annak ellenére, hogy a dohányt igen előkelő jelzőkkel illették a 16. század folyamán, rövid múzeumi tárgyismertetőm nem tekinthető a káros szenvedélyeket népszerűsítő írások egyikének: nevezték a perjel füvének, Medici-fűnek, mindent gyógyító varázsszernek, Heilkrautnak. Herba di Santa Crocénak – Vatikánban, majd 1586-tól Nicotiana Tabacumnak – Nicot iránti tiszteletből. Megérdemelne egy rövid eszmefuttatást a pipa, a szivar és a cigaretta elterjedésének útja az Alföldön, de e helyütt a dohány tárolására szolgáló zacskóról jegyzünk le néhány gondolatot.
A dohányzacskó – miként a képen látható is – a vágott dohány tárolására szolgáló eszköz volt. A Néprajzi lexikon tanúsága szerint: „Leginkább a kos herezacskójából készült, de csinálták kisebb állatok (hasibárány, macska, hörcsög), sőt madarak (szárcsa, gólya, kakas) bőréből is. Alkalmas volt rá a vízhólyag és a szívburok is. A kos herezacskóját úgy kanyarították ki, hogy körül arasznyi tányérja maradjon. Rajta hagyták a lábszár- és farokbőrt is sallangnak. A juhászok kezdetleges módon készítették ki. Előbb hamvasban (fahamu és mésztej) áztatták, ez lemarta a szőrét, aztán levizelték és 3–4 napig hűvös helyen érlelték. Később vizelet helyett sós vízben pácolták. Kikészítés után a kezük közt húzogatták; lecsipkedték róla a hártyás részeket, aztán ásó vagy lapát élén húzgálva törték, közben árpaliszttel vagy korpával hintették, ami fehérítette. A kikészített zacskóra tányért helyeztek és körülvágták a szélét, a lábakat és a farkát vezér- és vendégsallangokra hasogatták. A pásztor a gatyakorcba vagy a csizmaszárba dugva, ill. a bunda sallangjára kötve viselte. A szűcsök jobban dolgozták ki: csávalében készítették ki, szkáfával húsolták, kákóval törték és curholóval bársonyosra puhították, tányérját kiselymezték. A szélét csipkés piros és zöld irhával szegték, sallangját színes irhával pillangózták. A remekbe készült dohányzacskó a számadó pásztoroknak s a módosabb gazdáknak, mesterembereknek régebben címere volt, mint a jómód, a rátartiság és a méltóság jele. A dohányzacskót feltűnő helyen viselték, tányérja kilógott a zsebből, sallangja a csizmaszárat verte. A szépen hímzett dohányzacskó hozzátartozott az ünneplő subához. A szegény embernek jó volt a disznóhólyagból való dohányzacskó is.”
Eddig az idézet, amely hallatlan pontossággal tárja elénk a kostökzacskó és egyáltalán a dohányzacskó elkészítésének fortélyait, egyszersmind felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy dohányozni bizony a dohány elterjedésétől kezdve igencsak szerettek az emberek, rangra (újabban már sajnos nemre) való tekintet nélkül. Ha most eltekintünk attól a ténytől, hogy a leírások az esetek többségében a díszes dohányzacskókról szólnak, elmondhatjuk, hogy a szabadkai Városi Múzeum két dohányzacskója elsősorban funkcionalitását és viszonylagos ritkaságát szem előtt tartva érdemel figyelmet. A pipázók, a cigarettát sodrók jó esetben saját dohányukat pöfékelték, ezt pedig tartani kellett valahol. Ha igaz az, hogy a módosabbak a dohányzacskót díszesebbre készíttették ki, akkor a múzeumi tárgyunk szegényé lehetett, hiszen csupán a széle lett „kicakkozva”.
Tény, hogy a pipázás divatja jóval a szivarozás és cigarettázás előtt elterjedt vidékünkön – a dohányrágásról és egyéb városi szokásokról nem is beszélve –, és nem meglepő, hogy a szivarozás 19. század közepi megjelenése sem szoríthatta ki helyéről. Ennek oka abban keresendő, hogy a szivarozással kapcsolatba hozandó szalonok, kaszinók világa nem szolgált olyan példaként, amit mindenáron követni szerettek volna. A dohányzás népszerűségéhez vélhetően nagyban hozzájárult a balkáni dohánykultúra kétségtelen jelenléte, illetve az is, hogy a dohányt – kis mennyiségben ugyan – de kerti növényként is ültetni lehetett. A pipa kéznél volt mindig, nem tekintették „úri kiváltságnak”, de a papírba sodort cigaretta használatáról szóló adatok viszonylag késeiek, hiszen az előkelő hölgyek körében is egyre népszerűbb dohányfogyasztási forma alapanyaga, a finom papír már 20. századi történet.
