Na igen, ez az. Valami valóban tanyaszínházas, valami olyasmi, amit minden településen érteni és értékelni fognak, ahol megfordul a karaván. Egy produkció, amit szívesen néztem, ami rendkívül szórakoztatóra, és ami még nagyon fontos egy-egy Tanyaszínház-előadás esetében, nagyon szerethetőre sikeredett.
A falu rosszának afféle ízig-vérig vásári komédia hangulata van, de ettől még nem válik holmiféle pancserkedéssé, nem lesz lebutított, „a falunak ez is megfelel” bóvli, hanem megtöltődik tartalommal, klasszikus színházi értelemben felrajzolódnak emberi életutak, előttünk bontakoznak ki a szereplők karakterei, miközben a szabadtéren, esőben, szélben, forróságban megszokott nagy hang, széles mozdulatok nem veszik el a valódi előadás értékét, varázsát, mintha sikerülne megtartani a hitelességet a közönség és a játéktér közé ékelt távolság és a zavaró körülmények ellenére is. Ez többször már hibádzott, hiányérzete volt az embernek, hogy jó, jó, de attól, hogy a szabad ég alatt, nem klasszikus kőszínházi körülmények között született a produkció, még nem kellene ennyire elnagyoltnak lennie. Nohát, most végképp nem volt az, végig élvezhető, könnyedén követhető és átélhető maradt, és azzal, hogy a régi történet vérátömlesztésen esett át, megújult kicsit, mai világunkban is aktuális, mindennapi lett.
A falu rossza egy klasszikus történet a dúvad fiatalemberről, aki persze egyetlenegy lányba szerelmes, ám szíve hölgye nem lehet övé, olyan körítéssel, amiben ott van a mindig hízelgő, jóakaratúnak mutatkozó, ellenben mindenkit meglopó elem, ott van a falu „izéje”, akit hírbe hoztak, de nem maradnak el tőle a többi asszonyok, ott van az örömapa, aki gyermekei boldogságában bízik, és ott van a fiatalabb lány is, aki persze Göndör Sándorba, a falu rosszába szerelmes. Igazi szerelmi háromszög, egy olyan témakör, ami érthető nekem, érthető a legképzettebb akadémikusnak, de érthető a kannán doboló, értelmileg igen gyengén pallérozott cigánynak is (szintén a darab egyik figurája).
Vicces szituációk, poénok tömkelege jellemzi az előadást, élvezet nézni, ahogyan az ötletes, „az isten áldja meg, aki kitalálta” megoldások feltűnnek, ahogy a színészek – akik láthatóan és elmondásuk szerint is szerették az egész próbafolyamatot és a végtermék is közel áll szívükhöz – száján, mozdulataiban életre kelnek az elképzelt turpisságok. Az egyik kedvenc szituációm, nem bírom ki, hogy ne mondjam el: apuka benn áll a ház ablaka előtt, kinyújtja a kezét, és habár nem lehet olyan hosszú keze, kézfeje megjelenik a másik ablakban. Ezt a fantáziát!, egyszerű, mégis rendkívül eleven, szeles, bolondos ötlet. És az egész produkció alatt hemzsegnek az ilyen és ehhez hasonló helyzetek, sok a nevetnivaló, sok a poén, és ezek mégsem mennek a komplett előadás kárára, mert okosan nem magukért, nem csakúgy vannak, hanem részesei ennek a mindenségnek, A falu rossza nagyon hasznos Lego-kockái.
Dicsértem eleget, nem azért, mert elfogult vagyok – pedig akár még az is lehetnék, számomra kedves emberek hódítottak híveket maguknak és ennek az időtálló kezdeményezésnek, amely immár több mint 3 évtizede létezik –, hanem mert szerintem megérdemelte a társaság. Hibát kereshetnék, de azzal csak lerombolnám az eddig felépítetteket, az eddig elmondottak vesztenének igazukból, értékükből, miközben továbbra is hiszem, hogy annak, aki egy kellemes, gondtalan, de egyben tartalmas estét szeretne, el kell mennie a Tanyaszínházba. Ha nem volt még, szerencséjére jó néhány állomás még hátravan.
