Tíz ötvenhat. Mindjárt megszólal a telefon. Minden 10-én pontban tizenegy órakor ugyanaz az asszony kéreti a készülékhez, már kilenc hónapja. A mellette ülő kollégák sandán összemosolyognak, és leütések hangjaival álcázzák, hogy kitartóan hegyezik a fülüket.
– Már megint a habókos öreglány? – kérdezik tőle nevetve, amikor összehúzott szemöldökkel leteszi a kagylót.
– Az – válaszolja gondterhelten, de ezúttal nem kezd hosszú fejtegetésbe az időskori szenilitásról, meg hogy őt inkább lőjék le, csak ne legyen húsz év múlva ilyen idegesítő, inkább nagyokat hallgat. Július van, igazi uborkaszezon a lapnál. Egy-két kiállításmegnyitónak meg ifjúsági tábornak is örülnek a szerkesztők. Ő pedig órák óta csak szörfözik az interneten, de sehol egy felderítésre váró rejtély, egy érdekes interjúalany, egy szaftos botrány. Mindig azt mondja, dicséretek és díjak ide vagy oda, ő nem különösebben tehetséges, egyszerűen csak szenvedélyesen kíváncsi. De olykor ez sem elég. Eljött az az idő, amikor a legrettegettebb vésztartalékához, a panaszkodó nénikéhez kell folyamodnia témáért.
Az öregasszony azért hívta fel havonta, mert a férje halála után albérlőket fogadott, egy háromtagú családot, amelynek tagjai azóta megkeserítik az életét: az apa rendre éjjel érkezik haza holtrészegen, összehányja a fürdőszobát, és reggelig ordibál a feleségével; az anya egész nap egy fotelban gubbaszt, eszébe sem jut segíteni a ház körüli teendőkben, csak semmimondón bámul ki az ablakon; a gyerek labdázás közben betöri az ablakokat, korcsolyapályává alakítja a kocsibehajtót, és nincs nap, hogy ne rémisztgetne békával, egérrel, esetleg gilisztával. Noha a família még a lakbért sem fizeti rendesen, azért nem bontja fel a bérleti szerződést, mert halálosan megfenyegették – kiverik az összes fogát, szálanként kitépik a haját, tőből levágják a karját –, ha kipenderíti őket a lakásból. Tőlük hívogathatja az újságírókat, azok úgysem tudnak mit kezdeni velük. Hitte is, meg nem is az asszony történetét, de úgy gondolta, végre utánajár a dolognak, kikeresi az erre vonatkozó jogszabályokat, önkormányzati rendeleteket, és – ha úgy adódik – riasztja a rendőrséget. Ezzel segít a néninek, na meg persze egy jó riport is kerekedhet a történetből.
Másnap pontban tizenegykor becsöngetett az asszony kapuján. Szalmakalapos, csipkekesztyűs, csatos cipőt és virágos kreppruhát viselő hölgy nyitott ajtót neki. A legalább nyolcvanéves nénike úgy festett, mintha a húszas évek divatmagazinjaiból lépett volna elő: az ajkai közepén és az orcáin világos piros rúzsfoltok virítottak, sötétbarnára festett rövid haja lágy hullámokban omlott a homlokára. Kedvesen invitálta be a tömbházak között árválkodó, századelőn épült, polgári társasházba, és a nappali hűvösén limonádéval kínálta. A kora ellenére meglepően összefüggően és választékosan fogalmazott, látszott, hogy régóta vár valakit, akinek elmondhatja a sérelmeit. Ő türelmesen végighallgatta, de igazából a rendbontókra volt kíváncsi, akik mióta megérkezett, egyáltalán nem mutatkoztak. Egyórás beszélgetés után megkérte a nénikét, mutassa már meg, melyik lakrészben élnek az albérlők.
Az idős hölggyel végigsétáltak a teraszon, át a szomszédos lakásba. A néni kizárta az ajtót, és a betűző napsütés hatására három alak körvonalai bontakoztak ki a porszemcsékkel sötétített félhomályban.
– Hát itt vannak – mondta mérgesen az asszony, miközben jobbjával a villanykapcsolót kereste. A kigyulladó mesterséges fény megvilágította a kis családot. Két nagyobb és egy kisebbre nőtt fikusz magasodott a szobában. – Látja, ez a kisfiú szokta összesározni a szőnyeget – nézett bele a szemébe az asszony, mire kihátrált a verőfénybe, át a kerten, ki a kapun, de a háta mögött hallotta: – Mi az, meg sem kérdezi őket, hogy miért nem hagynak békén?
