Azt mondják, ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Mekkora szerencsénk van tehát mindannyiunknak, akik a Vajdaságban élünk, hogy már eleve két életünk van, két embernek számítunk; igaz, rá vagyunk kényszerítve erre a szuperképességre. De jól is van ez így, hiszen mindenki irigyli a kétnyelvűeket. Az azért sajnálatos, hogy sem a magyar, sem a szerb nem világnyelv.
Horváth Ottó még inkább irigylésre méltó, hiszen ő a többi ember által ismert nyelveken kívül az irodalom nyelvén is ért. Világjáró ő, aki szerbül ír, magyarról fordít, németül olvas, és olaszul él. Szerencsés fickó, akinek bejött a dolce vita, és még arra is van ideje, hogy verseket írjon. Ráadásul nem is rosszakat. Hét verseskötete jelent meg szerbül, majd persze fordításban magyarul is. Az egyetlen kérdés, ami az első pillanattól foglalkoztat, hogy aki Pilinszkyt és Petrit fordít magyarról szerbre, az a saját verseit miért nem magyarul írja. Ha nem, hát nem, Beszédes István lefordítja helyette is.
Nem igazi versek ezek. Mármint, ha az számít versnek, ami rímel, vagy hexameterben van írva, vagy jambikus pentameterben vagy ilyesmi. De manapság, ugye, már nem csak ezek számítanak, hanem bármi, amit rövid sorokba írnak. Az Olmóba menet költeményeinek sorai viszont nem csak rövidek, de ritmusosak is. A mondanivaló pedig egyszerre elvont és hétköznapi, éppen csak annyira művészkedő, hogy az ember még ne kezdje el forgatni a szemeit az álságosság miatt; tökéletes párosítás.
A kötet hat részre van osztva. A bevezető Buda, Ruszwurm című vers pontosan a kétnyelvűség, kétéletűség érdekességét emeli ki. A budai kávézóban életének egyik része teljesen egyértelmű és érthető, míg a másik rész titok mindenki más előtt, és ha fel is fedné, úgysem fogná fel senki. A következő öt részben régebbi versek átdolgozását, valamint tematikus, hangulati verseket olvashatunk. Szó van itt Olaszországról, Magyarországról, Párizsról, New York-ról, és más városokról, mintha a költő (és vele együtt mi is) egy világkörüli utat tennék, talán éppen Olmó végállomással.
A kötet legérdekesebb aspektusát mégsem ezek a helyszínek képezik, hanem a megverselt évszakok. Mindegy, melyik városban jár éppen, mindegy, kiről vagy miről ír, abban biztosak lehetünk, hogy az évszakoknak jelentős szerepük lesz. Egy elsárgult levélről, egy esőcseppről, egy hópehelyről, a mesés tavaszról vagy a dúsgyümölcsű nyárról ritkán írnak ennyit és ennyiféleképpen. Horváth Ottó az évszakok költője, ez már vitathatatlan. Nem olyan rossz ez a kategorizáció, talán nem fog beperelni érte a szerző. Különben érdekes lehet az évszakok költőjének lenni, mindig csak azt figyelni, hogyan lesz télből tavasz, tavaszból nyár, nyárból ősz, majd őszből tél, és minden elölről, újra és újra, mégis mindig másképp. Nem is lehet unalmas az évszakok változása, ha az embert mindig másik országban, esetleg másik városban éri az újabb ősz.
Az utolsó előtti rész (Carpaccio, Breughel & Co.) tiszteletadás és emlékállítás a múlt nagy művészeinek és mecénásaiknak, Leonardónak, Michelangelónak, Botticellinek, a Mediciknek, Machiavellinek, Brueghelnek… A művész leborul a Művészet előtt. A Művészet pedig vagy elfogadja ezt az áldozatot, vagy sértett hölgyként lenézi azt, aki bókolni próbál neki. De ha már felkerestük ezt a Művészetet, adóznunk is kell neki. De csakis az igazi Művészetnek adózhatunk, ahhoz pedig meg kell találnunk. Olaszországban, mondjuk, egyáltalán nem nehéz megtalálni. Saját irodái vannak, ahova csak be kell menni, beszélni vele, megcsodálni valós jelenlétét, és kész. Igazán kényelmes, az utazási irodák talán még célirányos utakat is szerveznek az ilyen helyekre. De ami a legszebb, mindezért nem kell fizetnünk. Ha csak úgy elsétálunk, és kezet fogunk a Művészettel, akkor ez baráti látogatásnak számít, és ingyen van; csak akkor fizetünk érte, ha elfogadjuk kulturális-társadalmi kereteit. Horváth Ottó bizonyosan találkozott személyesen a Művészettel, és ő már tudja, hogy minden művészet. Az is, amit ő csinál, az is, amit más. Ez is ilyen egyszerű.
Az Olmóba menet nagyon korrekt kis könyv; azt adja, amit várnak tőle. Van benne romantika, művészet, történelem, tavasz, nyár, ősz, tél, boldogság és szomorúság, állandóság és változás, utazás és maradás, minden, ami kell. Olvasmányos, könnyed és jól felépített. De nem hagy nyugodni ez a szerbnyelvű verselés. Fel tudom fogni, mégsem értem. És annyira jó lenne tudni, hogy ha ugyanezeket magyarul írta volna (mert hiszen kétnyelvű, szupererővel bíró költőről beszélünk), azok mennyire lettek volna másak, mint a fordításban megjelentek. A történelem azonban (ahogy az irodalom sem), nem ismeri a „mi lett volna, ha…” fogalmát. C’est la vie.
