Az ötvenes évek közepén ismertem meg, akkortájt jártam először náluk. Akárha egy igazi polgári szalonban. Akkor pillantottam volt meg a nappali falán Czóbel festményét, amely egész életemben végigkísért aztán, olyannyira, hogy egyfajta ismerője, szakértője lettem a párizsi-szentendrei festőnek, jóllehet a Czóbel-monográfiákban még sokáig nem szerepelt az a kép, amelyen Lehel műtörténészt, az első Csontváry-monográfia szerzőjét látni Nagybánya határában, fehér kalapban, sötét öltönyben, kis bőrcsizmában (Bartók is ilyen csizmát viselt, ha népdalt ment gyűjteni). Azért említem ezt, mert Zenta is egy magas színvonalú művésztelepi város volt, Konjovićtyal, Áccsal, Boschánnal, az ifjú Benessel. És én akkor úgy valahogy tekintettem Zentára, mint Lehel műtörténész azon a festményen, kicsit kívülről, ám annál nagyobb reményekkel, új izgalmakkal a láthatáron…
És az az általam polgárinak nevezett szalon, igen színes alakokkal, akik mintha egy Móricz-regényből léptek volna elő, de sok más izgalmas új profillal is, akárha feljogosított volna erre. Úgy éreztem akkortájt, napok kérdése, és Zenta egy komoly polgári várossá emelkedik. És erre egy rövidke ideig voltak is jelek, hogy aztán, mint előtte, ismét a politika és a rendőrség legyen általánossá… Ancsa szinte egész idő alatt a zongoránál ült, és hol klasszikus zenét játszott, hol a népdalokat, vagy éppen kuplékat éneklő barátokat kísérte. Azóta sem találkoztam senkivel, aki ilyen észrevétlen váltott át egyik fajta zenéről, az egyik műfajról a másikra, a zene egy volt vele, azonos a lényével, lényéből szólt, sugárzott, éneklése azonos volt a nevetésével. Mert amennyire a dal, az ének, annyira volt meghatározója a nevetés, a csak rá jellemző erős, idővel mind karcosabb kacaj. És ha visszaemlékezek a vele eltöltött újvidéki, zágrábi, ljubljanai évekre, mert a véletlen úgy hozta, egy időben jártunk, éltünk kalandos mód arrafele, egyértelműen ez az erős kacaj határozta meg őket, amelynek az volt a különössége, hogy magát a történetet, anekdotát, viccet is ő maga adta elő, nem kevesebb tehetséggel, mint zeneszámait. Igen, Ancsa üde, hihetetlen energiákkal teljes életrevalósága, mert most hirtelen ez a kifejezés tűnik számomra legpontosabbnak őt illetően, határozta meg életünket, jóllehet közben hol szlovénul, hol svédül tanult, hol Zágrábban, hol Ljubljanában vizsgázott a jog tudományából, hol Svédországban takarított, hogy közben a lapp zenét kutassa, hol Belgrádban, hol Pesten folytatta zenetudományi tanulmányait, hogy közben hol az Újvidéki Rádióban, hol a zentai zeneiskolában dolgozzon, miközben a Vajdasági Múzeum zenei vonatkozású gyűjteményét leltározta, rendezte, hol a zentai múzeumban csinálta ugyanezt… Valamiféleképpen nem volt az ő tehetségéhez, kapacitásához, energiáihoz, életerejéhez, intelligenciájához méltó állás. Meg kell állapítanunk: világunk alacsony színvonalúnak és felettébb kisstílűnek bizonyult hozzá képest. Szellemi életünk, intézményeink nem ismerték fel igazán benne a rendkívüli adottságokat. Igen, világunk nem tudott felnőni hozzá, nem biztosított kávéházat, klubot, Olympiát, ahol énekelhetett volna, intézményt, ahol az ő teljessége formát találhatott volna. Akadémiáink, főiskoláink Belgrádtól Budapestig nem biztosítottak katedrát számára. Nem bízták meg például a legmagasabb szinten azzal, jóllehet Jugoszlávia, Szerbia vagy Magyarország is megbízhatta volna, hogy Bartók délszláv kutatásaival foglalkozzon például. Élete nagy részét táskáival, szatyraival való utazásokkal töltötte, állandóan vissza-visszakényszerült gyerekszobájába… Sokszor volt olyan érzésem, világunk, hogy rejtse kiskorúságát, őt próbálta állandóan kiskorúsítani. Persze, mindezek mellett ő elvégezte komoly kutatásait, komoly népzenei tomusokat rendezett sajtó alá, ezeregy rendezvény meghatározó, hibátlan mércéje volt, felrajzolta tartományunkat a népzene térképére, ezeregy gyereket tanított volt Zentán, nem kis része lévén abban, hogy nemegyszer találkozhatunk a világban jó nevű zentai származású zenészekkel… Nemrég Grazban jártam, ahol egy fiatal zongorista kísérte irodalmi felolvasásunkat, mint hamarosan kiderült, zentai volt, most épp a pesti Zeneakadémia dzsessz tanszékének a tanára… És mondanom sem kell, a második mondatban már ott, Grazban is elhangzott Bodor Anikó neve… Én, ha most valamit siratok, akkor azt siratom, hogy e tüneményes jelenség, e csoda megnyilatkozásai felfogásához nem tudtunk méltó edényt, rezonátort, formát biztosítani, mert különben őt, a legéletrevalóbb lényt, akit ismertem, nem siratni szándékozom, hanem énekét, egyedülálló ízességeit, vidám okosságát, kacaját megköszönni.
