Veiszer Alinda négy évvel ezelőtt foglalta el a Magyar Televízió Záróra című portréműsorában a kérdezőnek fenntartott széket. Hétfőtől csütörtökig esténként közel egy órában egy-egy kiemelkedő értelmiségit mutat be a tévénézőknek, akik jelentőségéről egy tévékritikus azt írta: „nagy szó, hogy egyáltalán leereszkednek a földi halandók közé egy interjúra”.
Alinda a IX. Vajdasági Szabadegyetem vendége volt, ahol azt mondta Fehér Mártának, a Pannon Televízió riporterének a hallgatóság előtt készített interjúban: úgy érzi, a műsorban szerzett tapasztalatának hála nincs ember, akivel ne tudna 50 percet beszélgetni. Ezt a magas labdát használtuk ki és invitáltuk meg a Kátai-tanya egyik kakasülőjére…
• Az iménti beszélgetés során elmondtad, hogy – sok újságíróhoz hasonlóan – te is a felkészülést tartod a jó interjú alapjának. Mégis, szerinted túlzásba lehet-e vinni a felkészülést, válhat-e az interjú kárára? Mondjuk azért, mert a kérdező eredeti ötletek helyett beleragad azokba a kérdésekbe, témákba, amelyeket a kollégái forgattak a korábbi interjúkban, amelyekből ő is felkészült?
– Két típusú interjúalany van: az egyik, akiről alig tudsz valamit, mert nem közszereplő. Ez a helyzet egyrészt könnyebb, mert minden, amit kérdezel, újdonság a közönség számára, másrészt nem biztos, hogy túl mélyre tudsz ásni, könnyen megragadhatsz a felszínen. A másik, amiről te is beszélsz, hogy a sokat nyilatkozóknak gyakran ugyanazokat a kérdéseket teszik fel. Ez baj. Szerintem ez arról árulkodik, hogy az újságírók nem gondolkodnak el azon, miért érdekeli őket a másik ember. Én, miután elolvasok mindent, amit lehet, azt kérdezem magamtól: engem mi érdekel benne, azon kívül, amit már leírtak? Ha így állok hozzá, akkor már el tudok vonatkoztatni az olvasottaktól, és azok csak információként állnak össze a fejemben. Elkerülhetetlen, hogy időnként előkerüljenek ugyanazok a kérdések, de mindent tovább lehet gondolni. Mindig lehet eggyel mélyebbet, eggyel személyesebbet, eggyel szakmaibbat kérdezni. Én mindig keresem a dilemmákat: mi az, amiben nem értek egyet az alannyal, mi az, amivel indulatot vált ki belőlem.
• Említetted az előadás során a stábodat, akik segítségedre vannak a zárórás beszélgetéseid előtt. Hogyan készültök fel egy-egy vendégből, készítetek-e velük előbeszélgetéseket?
– Van, amikor igen, amikor olyan keveset tudunk valakiről, ami alapján nem merek belevágni egy interjúba. Ilyenkor megkérek valakit, picit beszélgessen el vele. Ezeket nem csinálhatom én, mert akkor ismételném önmagam a felvétel során, és az béna lenne. Javaslatot azonban tehetek, hogy miről kérdezzék az alanyt az előinterjúban. Ezeket csak azokkal a vendégekkel csináljuk meg, akikről nagyon kevés anyagunk van. A stáb inkább arról szól, hogy mindenki elolvas valamit, és összedobjuk a gondolatokat, ilyenkor sokszor olyat mondanak a munkatársak, a szerkesztők, ami nekem nem jutott volna eszembe.
• Nagyon széles spektrumról válogatjátok az interjúalanyokat. Egyik nap egy agykutatóval, másik nap egy íróval, harmadik nap egy közgazdásszal beszélgetsz… Nem érzed soknak, hogy mindennap más szakmai területet képviselő emberrel kell „partiban” lenned? Ha rajtad múlna, nem csökkentenéd az adások számát, hogy legyen időd alaposabban felkészülni?
– Szerintem pont attól lett ez a műsor ilyen átütő, mert megbízhatóan ott van esténként a képernyőn, számíthatsz rá. Ez egy fontos jellemzője. Időnként persze érzem azt, hogy kellene még egy kis idő, hogy teljesen képben legyek. Lehetne ez egy heti műsor is, de mégsem bánom, hogy napi. Folyamatos készülést igényel, de azért szerencsére az információk sokszor összeérnek, amit egyik alanytól megtudok, azt felhasználhatom egy következőnél, vagy ütköztethetem egy előző alany véleményét az aktuáliséval.
• A magyar tévé múltjából tudsz olyan elődödről, aki napi 50 percben csinált portréműsorokat?
– Lehet, hogy volt, de nem emlékszem ilyenre. Sokat gondolkodtam, hogy miben rejlik a műsor eredetisége. Talán pont ebben…
• Tapasztalt kollégák nem tartottak túl merésznek, amikor elvállaltad? Hiszen a szakma olyan „nagy öregjei”, mint pl. Vitray Tamás vagy Szilágyi János is csak heti egy portréra vállalkoztak…
– Lehet, hogy az elején volt ilyen, de most már bizonyítottuk, hogy működik, letettünk az asztalra 550 adást, innentől kezdve értelmét veszti az a kérdés, hogy: „Jaj, nem vállalt-e túl sokat a kislány?” Egyébként mindkettejüktől kaptam már nagyon pozitív visszajelzést. Vitray Tamás például egy díjátadóra írt nekem levelet, és abban az áll, hogy szerinte a műsor nagyon őszinte és lényegre törő. Szóval aki számít, az elismerte.
• A Záróra talált meg, vagy te kerested a portré műfaját, mert érezted magadban az ehhez passzoló személyiségjegyeket?
– Én akartam portrékat készíteni, és ezt jeleztem is afelé, aki felé kellett, de azt mondta, gyerek vagyok még, nem lehet. Érdekes, hogy rá pár hónapra valaki más kért fel a Záróra vezetésére.
„Kern Andrással beszélgettem, akiről tudtam, hogy elveszítette a gyerekét”
• Rádiósként indultál a pályán, és volt is olyan tévékritikus, aki azt írta: amit csinálsz a tévében, az tulajdonképpen rádiós műfaj.
– Ebben van némi igazság, hiszen a kép nem annyira fontos egy portré esetében, bár hozzáteszem, időnként egy-egy gesztus, egy könnycsepp, egy fintor adhat olyat, amit kár lenne nem látni… Mondok egy jó példát: Kern Andrással beszélgettem, akiről tudtam, hogy elveszítette a gyerekét. Tudom, hogy ez az élet egyik legnagyobb traumája, és egy bizonyos ponton rá is kérdeztem erre. Nem válaszolt, hanem intett, hogy ezt hagyjuk. Ezt a gesztust sem az újságolvasóknak nem tudom most megmutatni, sem a rádióhallgatóknak nem tudtam volna elmondani, de a tévénézők láthatták.
• Emlékszem, ugyanezt Molnár Piroska színésznőtől is megkérdezted…
– Igen, és ő beszélt is róla egy kicsit, Kern viszont kerek perec elutasította. Volt egy másik vendégem, a Művészetek Palotájának építésze, aki az édesanyjáról beszélt nehezen, és láttam, hogy könnyesedik a szeme… Ezeket a pillanatokat rádióban nagyon nehéz lenne visszaadni. Hiszen mit mondhatnék, most pedig Kern András megrázta a kezét? Vannak a portréműfajban tv-be illő jelenetek, de persze az esetek nagyobb százalékában rádiós interjú is lehetne a beszélgetés.
• Okoz neked problémát, hogy föl merd-e tenni az indiszkréció határán mozgó kérdéseket?
– Nem. Én igyekszem mindig mindent megkérdezni. Nem olyan régen Závada Pállal beszélgettünk egy fesztiválon. A családi dolgairól volt szó, és kiderült, hogy az ő életében is van egy nagy dráma. Mondtam neki, hogy nem akarok indiszkrét lenni, de mégis: mi történt? Ha nem akar, nem válaszol. Azt mondta: ugyan, téged azért szeretünk, mert mindent megkérdezel. Ez a Závada-mondat nekem egy útravaló, hogy ne ijedjek meg, legfeljebb akinek nem tetszik, az nem válaszol. Koncz Zsuzsától például megkérdeztem, miért nincs gyereke. Azt mondta, ne haragudjak, de ez annyira magánügy, hogy erről nem tud beszélni. Szerencsére nem volt kellemetlen a szituáció. Meg kell találni a hangnemet, ahogy ezeket a kérdéseket fel lehet tenni.
• Riportalanyként hogyan reagálsz az indiszkrét kérdésekre?
– Nem volt még ilyen, tehát nem tudom, hogyan reagálnék.
• Az imént, amikor a Pannon TV riportere beszélgetett veled, az utolsó kérdése arra vonatkozott: félsz-e, hogy a Magyarországon megtörtént hatalomváltás következtében elveszítheted a munkád az MTV-nél. Ez a kérdés mintha érzékenyen érintett volna…
– Nem maga a kérdés érintett érzékenyen, mert nem tartok ettől a forgatókönyvtől, nincs miért tartanom… Az a bajom ezzel a felvetéssel, hogy mindenkiben olyan mérhetetlenül természetesen fogalmazódik meg, hogy minőségtől függetlenül mindenkit ki kell rúgni, aki eddig műsort készített, és én ez ellen lázadok. Aki tisztán teszi a dolgát és nem adja el magát, annak miért kell félnie? Nekem ez a problémám ezzel a dologgal, nem a kérdés. Hiszen az mindenkiben felmerül. Nagyon zavar az is, hogy mekkora természetességgel kérdezik: te kinek az embere vagy? Én nem vagyok senkinek az embere, kikérem magamnak. És szerintem ez a közszolgálat alapvető követelménye. Nem indiszkrétnek érzem ezt a kérdést, hanem indulatokat vált ki belőlem.
• Úgy tudom, egy időben gondolkodtál a politikai pályán is, meg azt is nyilatkoztad, hogy pár év múlva szívesen készítenél politikai műsorokat, amelyeket mintha magasabb lépcsőfokként kezelnél. Őszintén szólva, ezen meglepődtem, mert én azt érzem a magasabb lépcsőfoknak, amit most csinálsz.
– Úgy indultam neki a pályának, hogy én leszek a következő Amanpour1. Egyelőre máshogy alakult, amiről pillanatnyilag úgy érzem, jobb, mint amit elképzeltem. Kétségtelen azonban, hogy olyan szinten érdekel a közélet, olyan indulatokat vált ki belőlem, hogy biztos lesz egy pillanat, amikor foglalkoznom kell vele. Ez nem feltétlenül a napi pártpolitikát jelenti, inkább háttérműsorokat. Most jól vagyok a helyemen. Majdnem teljesen kezdőként ültem be a Záróra székébe, és úgy tűnik, hamarosan elindul az ötödik évad. Ezt nagyon nagy dolognak érzem.
„Vizuálisan volna mit tanulnia a Magyar Televíziónak a kereskedelmi tévéktől”
• Emlékszem az öt évvel ezelőtti Zárórákra, amelyek szerintem szörnyen unalmas látványt nyújtottak. Félhomályban ült öt-hat tudóskülsejű ember, nagyon érdekeseket mondtak, de szinte nézhetetlen tálalásban. Ehhez képest mostanra történt némi vizuális fejlődés. Meg vagy elégedve azzal, ahogy most kinéz a műsor?
– Sokáig nekünk is az a sötét stúdiónk volt, de aztán nagyon sokat változtattunk a látványon, amit a rendezőnknek köszönhetünk, aki időt és energiát nem kímélve kitalálta, milyen legyen az új főcím, az új stúdió. Most egy színesebb, de mégis elegánsabb stílusú stúdióban dolgozunk. Bevezettük, hogy nem az asztalnál mondom el a beköszönő szöveget, hanem állva hangzik el, és utána ülök le. Nagyon szeretem ezeket az elemeket, modernebbnek érzem tőle, amit csinálunk. Nyilván volna még benne lehetőség, de nulla forintból ennyire telt. Remélem, hogy tudunk majd nagyobb változásokat is csinálni, tervből nincs hiány.
• Sok szakértő arról beszél, hogy a kereskedelmi tévék által használt vizuális módszereket kellene alkalmazni a közszolgálati tartalmak bemutatására, és akkor több sikert lehetne elérni. Erről mit gondolsz?
– Valóban, a kereskedelmi tévék előbbre járnak ilyen téren, valószínűleg azért, mert meg tudják fizetni a kreatív embereket. Vizualitásában nézhetőbb műsorokat állítanak elő, még akkor is, ha a tartalmuk nagyon gyakran rossz. Vizuálisan volna mit tanulnia a Magyar Televíziónak a kereskedelmi tévéktől, de közben meg kellene találni azokat a közszolgálati tartalmakat, amelyek összeegyeztethetők egy csillogóbb világgal úgy, hogy a végeredmény mégse legyen gagyi.
• A Riporter kerestetik című tehetségkutató műsorban tűntél fel nem is olyan régen, most pedig már te tartasz előadásokat újságíróképzéseken. Szerinted milyen módszerekkel lehet a kezdő újságírókból, riporterekből kiválasztani a tehetségeseket?
– Interjúkat kell készíttetni, és figyelni, ki az, aki eredetien közelít meg egy témát. Ha jól emlékszem, Fiala Jánosnak volt egyszer egy műsora: fogott egy magnót, elment a Lánchídhoz, a híd elején felszedett egy tök ismeretlen embert, és mire eljutott vele a híd végéig, ki kellett róla derítenie, mitől izgalmas az az ember, majd csinálni vele egy jó interjút. Ez a legjobb riporteri teszt, amiről eddig hallottam. Egy vadidegenre van 25 perced, és adott a feladatod: megérzed-e benne az érdekességet? Ez az empatikus készséget tudja mérni. Emellett nagyon fontos, hogy az újságírók egyrészt tudjanak magyarul szépen írni és beszélni, másrészt legyen valós tudásuk, műveltségük.
