Jane Goodall a Szigeten (fotó: MTI)
Ezt az írást muszáj egy hónapos visszaemlékezéssel kezdenem, kis kitérővel a július elején megesett EXIT Fesztiválra. Akkori elemzésemben épp azt taglaltam, hogy „Szerbia Szigete” milyen álságosan tolja képünkbe a környezet és a föld védelme témakört, és közben mennyire nem tesz semmit a valós megvalósításért. „...nincs az a kémiai szubsztancia, amely révületünkben elhiteti velünk, hogy a puszta szlogentől és egy giccses-pocsékra sikeredett megnyitó ceremóniától bármi is megváltozik. Más ugyanis nem biztosít az EXIT-szervezők tettrekészségéről” – írtuk akkor.
Mintha csak egy felsőbb hatalmak által kirótt parancsnak engedelmeskednének a nagy fesztiválok – gondolhattuk magunkban a Sziget weboldalát böngészgetve –, hiszen Magyarország és Európa egyik legnagyobb zenei rendezvényének társadalmi célkitűzése mintegy önríme volt az EXIT-ének. Külön kattintható fület érdemelt a green sziget-megmozdulás, kiemelt sátra volt a Green Peace-nek, özönlöttek ránk a különféle jelmondatok, a nagyszínpadon pedig nyüzsögtek a társadalmi vállalásokat képviselő köztes fellépők. Ez most a trend, jelentettem ki egy hónapja és jelentem ki most is: menő dolog gigafesztiválon környezettudatosnak lenni.
Ez a gondolatsor azonban nem a hasonlóságról szól, hanem a különbségekről. Ugyanis míg bátran leírhatjuk, hogy az EXIT nem lépett túl a bután szajkózott szólamokon, a Sziget igenis komolyan vette a megmérettetést.
Érkezéskor az első Green Pointnál már nyomják is kezembe a szemeteszsákot. Elveszek egy fekete mindenes szatyrot. „Nem szelektívet kérsz?” – kérdi mosolyogva, ám némi bűntudatkeltő pillantással a csaj. De... de, szelektívet kérek. „Dohányzol?” – szól a következő kérdés, és már várom is, hogy fog kioktatni annak károsságáról. Igen, dohányzom. „Akkor adok egy újrahasznosított PET-palackból készült hordozható hamust is” – mondja. És én elveszem, és ebbe verem a hamut a következő hét napban.
A Sziget ideiglenesen, rövid időre létrejött közösség, önjáró szabályaitól azonban nehéz megszabadulni. A szemetelés, a hamus nélküli dohányzás ugyan nem olyasmi, amiért rászólnak az emberre a fesztivál ideje alatt, viszont nagyon ciki csinálni. Nem, nem a fesztiválhatóságok fognak csúnyán nézni ránk a szemük sarkából: az ideiglenes állam társadalma kényszerít. Így válik a PET-palack-gyűjtés és az alumíniumhulladék megfelelő helyre cipelése hobbivá, életcéllá. Egyébként is újrahasznosított szemétből járó, környezetkímélő festékkel általunk kipingált póló vagy táska jár érte. Ja, azt is végignézhetjük, hogyan készül a komposzt. Szívószál csak külön kérésre kapható, és akkor is papíralapút tolnak bele a mojitónkba. Külön grillt kaptak a vegánok. A hím zuhanyzóban táblák hirdetnek víztakarékossági versenyt: ha egy mód van rá, oldd meg a tisztálkodást pár liter vízzel, ábrán magyarázzák, hogyan. A Nagyszínpadnál már a koncertek közben és között is rohangálnak az önkéntesek, az egyik csak műanyagot gyűjt, a másik csak sörösdobozt. A tavalyi fesztivál öröksége a repohár, amelynek elve, hogy veszünk egy darab poharat 450 forintért, aztán azzal ugráljuk végig a hetet. Persze vehetünk többet is, mert szépek, színesek és szuvenírnak sem utolsók – idén Very Important Planet, Love Revolution és Green Planet feliratúak hemzsegnek, meg persze az elmaradhatatlan „Sziget-programos”, de kapható a tavalyi kollekció antirasszista pohara is.
Mire a Szigetnek vége, már biztos vagyok benne, hogy nem a társadalom építi ki a környezettudatosságot maga körül, hanem a környezettudatosan felépített világ rántja magával a társadalmat, amely aztán e szabályoknak megfelelően cselekszik a mindennapjaiban. Úgyhogy csitt mindenkinek, aki azt állítja, hogy egy város szeméthalmait nem szüntetnék meg a sűrűbben elhelyezett kukák.
A Sziget Dan Panaitescuról elnevezett nagyszínpadán mindennap akadt egy-egy köztes fellépő, aki az átállások alatt komoly kérdésekben foglalt állást beszéddel, mozgással, motivációs tréninggel. A programsorozat neve Love Revolution (ehhez kapcsolódott a Sziget idei himnikus zenei témája is: a naponta százszor felhangzó, gyermekkórus énekelte kétsoros). Igen, lehetett volna ez olyan, mint az EXIT késő éjszakai süket drogellenes szózatai, ám valahogy az ideiglenes állam lakói mintha fogékonyabbak volnának e megmozdulásokra. Jane Goodall főemlőskutató érkezése a színpadra felért egy jobb punkbanda fellépésével, tízperces szpícsét a környezettudatosságról és az élővilág összefüggéseiről őrjöngő taps fogadta. Visítós vihánc és szivárványbuli tört ki a The Arrow című, a szerelem egyenrangúságát hirdető kanadai produkció két szereplőjének nyílt színi csókja után. Emi Mahmoud szudáni menekült az anyjáról és a háborúról szóló beszédje alatt pedig vágni lehetett a csöndet (és aki állt már nagyszínpadnál, az érti, mekkora szó ez): amiről ez a törékeny fekete nő beszél, az már nem a menekültkérdés közhelyeinek tárháza – az a véres valóság. És hogy mit tud tenni a Sziget valóban a rászorulókért? Például gyűjtést szervez kempingcuccból, vagy a fesztivál területén maradt hatszáz sátrat a Máltai Szeretetszolgálatnak adományozza.
És közben persze a Sziget társadalmának nem csupán a progresszivitás és nem csupán a környezetvédelem foglalja le a mindennapjait. Ez az ideiglenes állam feszengve-tömegben nézi az Ed Sheeran-koncertet, buborékot fú a Foo Fightersen, őrjöngve nézi, amint a Twenty One Pilots egyik tagja felmászik a nyolcméteres hangosítópultra, szelíden hajladozik Kodaline-ra és James Blake-re, szinte sírva gyűjt be aláírást a The National frontemberétől, nosztalgiázik a The 1975-val, melltartót dobál Macklemore-nak, kezet csókol Florence Welsh-nek, felveteti a hangját Jainnel, tombol Post Malone-nal és Olly Alexanderrel, rítusos táncot jár a Catfish and the Bottleman gitárszólóira, rázza a frissen felfedezett Jungle-on és persze mindenhol másutt is: alsóneműben ropja a Mirrorban, retro-partit hallgat a Slágeren, izraeli, spanyol, ír, jugoszláv zászlót lenget, random sátrakhoz ül le fociról beszélgetni, hajnalig ázik a Bacardí Aréna előtt, csa-csa-csázni tanul, jógázik, ejtőzik a strandon, vízipipát szív, sportol és ugrál, koktélt és sört fogyaszt, mosolyog és szeret és szeretkezik.
Sokszor elhagyja ajkam az a megállapítás, hogy amikor az ember Szigetre megy, akkor nem Pestre megy, de ez a mondat még sosem volt ennyire pontos, mint az idei fesztiválon. A Sziget ugyanis rég nem Magyarország, de még csak nem is Közép-Európa, hanem valami távoli, egzotikus hely, egy Thomas Moore-i sziget, ahol a Másik tisztelete alapvetés. Végigsétálva egy utcán, elballagva a sátrak közt valóban egy pár-százezres család látszatát kelti itt minden. Egy lánynak gesundheitot kiáltanak oda tüsszentésére válaszul egy tök ismeretlen sátorból, Ed Sheeran Perfectjére egy leszbikus pár táncol a sötétben, a hangversenyeken nyakba felmászó csajok véletlenszerűen kinyúló kezekbe kapaszkodnak, egy kerekesszékes srác be szeretne jutni Razorlight-koncertre, de elakad az A38 küszöbén – hatan rohannak a segítségére. Mindez csak a mi keletiblokkos agyunknak tűnik fel specifikumként, a Szigeten mindez pár nap után normális viselkedés, egy igazságos és humánus társadalom mutatója, még ha százszor is egy kapitalista nagyfesztivál keretein belül is történik meg. És beállhat a Mi Hazánk Mozgalom hittéríteni és a Coca-Cola ellen tüntetni a K-hídhoz – mindez kívül marad a Sziget bokrain, amelyek érintetlenül burjánzanak tovább, egy jobb társadalmat, egy szebb világot hirdetve. Még ha csak ideiglenesen is.
