A Zentai Magyar Kamaraszínház közönsége minden évben megválasztja az évad legjobb színészét és legjobb vendégszínészét. Az idén, pályafutása alatt már másodszor, Szalai Verebes Judit érdemelte ki az évad színésze címet, aki olyan karaktereket formált meg, mint Sophie és Emilie Bertolt Brecht Baaljában, Sganarella Parti Nagy Lajos Don Juan – A kívánás szenvedélye című művének adaptációjában, Mása Csehov Sirály című drámájában vagy Márta a Félünk? című előadásban. A színésznőt a közönséggel való kapcsolatról, az évad emlékezetes szerepeiről, szakmai vágyairól és a fiatalok színházhoz fűződő viszonyáról kérdeztük.
Mást jelent számodra egy közönségdíj, mint egy szakmai elismerés?
– Bizonyos, hogy van különbség a kettő között. Egy közönségdíjat megkapni nagyon felemelő érzés, már csak azért is, mert az egész évad során ők néznek minket. A szakmai elismerés is nyilván rangos, ha nem rangosabb, de valahogy az ember fejében bekapcsol egy gomb, amikor szakmai zsűri, kollégák, rendezők, kritikusok nézik, és előfordulhat, hogy a játék teljesítményszagúvá válik. Viszont az évad során többnyire azok az emberek néznek minket, akik szeretnének eljönni színházba, kíváncsiak ránk, és jól akarják magukat érezni. A színház nem arra hivatott, hogy csak egy belső körnek játsszunk, hanem hogy megszerettessük az emberekkel a színházat, és adjunk nekik jót, rosszat, hideget, meleget. Hogyha a közönség szeret, akkor én már nyertem.
Szerinted a zentai közegben meg tud-e valósulni a párbeszéd a színészek és a közönség között?
– Azt látom, hogy nemcsak hogy meg tud, hanem egyre erősödik. Újabbnál újabb arcokat fedezek fel a nézőtéren. Fantasztikus az is, hogy vannak visszajáró nézőink, de nagyon felemelő, ha új nézők bukkannak fel, mert ez azt jelenti, hogy behozzák egymást az emberek, hírét viszik a színháznak, szeretik, és minket is szeretnek. Egy ilyen kis közösségben ez nagyon fontos.
Nagyon szép szerepeket játszhattál el ebben az évadban. Van-e köztük olyan, amelyik valamilyen szempontból kiemelkedő?
– Igazából mindegyiket kiemelhetném más-más szempontból. Márta szerepe azért vezet talán, mert nagyon próbára tett, és végre nem érzem azt, hogy lelkileg meghátráltam volna, hanem megvívtam egy nagyon komoly csatát úgy szakmailag is, mint önmagamban, lelkileg. Akármikor ránézek a parókára, amit a darabban viseltem, azt érzem, hogy na jól van, mi valamit csináltunk. Kicsit drámaian hangzik, de tényleg így van. Büszke vagyok, de nemcsak magamra, hanem mind a négyünkre, hiszen együtt csináltuk, együtt vittük színpadra ezt a darabot. László Sándor tanár úr is rengeteget segített, ahogy Gusztony Endre és László Roli kollégám is. Megmaradt valami nagyon jó érzés ebből a produkcióból.
Van-e olyan szerep, amit nagyon szeretnél eljátszani, vagy olyan álmod, ami nem konkrét szerephez kötődik? Bizonyos színpadon föllépni, bizonyos közönség előtt játszani, bizonyos rendezővel dolgozni?
– Nincs ilyen, leginkább azért, mert arról sem tudtam, hogy Márta szerepét mennyire szeretném eljátszani. Pedig ez egy hatalmas női szerep a világirodalomban, és tudjuk, hogy ebből kevesebb van, mint férfiszerep, amin sokat bosszankodtam. Azt érzem a társulaton, és így magamon is, hogy nyitott vagyok az újdonságokra. Várom a tájolásokat, a magyarországi utakat, például most voltunk az Országos Színházi Találkozón Debrecenben. Ez is egy fantasztikus dolog, pedig nem fogalmazódott meg bennem előtte, hogy milyen jó is lenne oda elmenni. Összességében gyakran utólag veszem észre, hogy egy szerep vagy egy helyszín valójában vágyott dolog volt, csak nem fogalmaztam meg magamban. Ezért nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen rendezők lesznek nyitottak még a színházunk felé, hova fogunk még eljutni. Ha ezt a munkamorált tartjuk, akkor a határ a csillagos ég.
Gyerekkorodtól kezdve nagyon szereted a lovakat, de volt-e már lovas szereped?
– Nem volt még soha. Tinédzserkori álmom volt, hogy majd egyszer lesz egy lovas szerepem, de ez a lovas színházakat kivéve nem divat már. Mára már különválasztódott bennem a lovak iránti szeretetem és a szakmaiság. Az előbbi inkább relaxálást jelent, ami kiránt a mindennapokból, vagyis inkább kirántana, mert sajnos évek óta nem ültem lóháton. Habár a Zöld hajú lány című rockoperában a nyolcvanas években megjelentek lóháton a színpadon, de másik esetről nem tudok. Hátha ezt most valaki olvassa, ihletet merít, és nekem is lehetőségem lesz egyszer benyargalni a színpadra!
Korábban foglalkoztál fiatalokkal is. Hogy látod, ők hogyan viszonyulnak a színházhoz?
– Két-három évig foglalkoztam diákszínjátszókkal, de az utóbbi évben már nem. Egyszer-kétszer bekukkantottam a próbájukra, és azt láttam, hogy szinte még a csillárról is diákszínjátszók lógnak, és ha mi is próbálunk, akkor nekik nem jut hely, mert több mint harmincan vannak. Nyilván nem küldünk el senkit, mert mégis mi alapján tennénk? El sem tudom képzelni, hova fajulhat még ez a dolog, de hát fajuljon! Hogyha lenne rá kapacitásunk, két csoporttal is dolgozhatnánk. Ezek a fiatalok őszintén érdeklődnek, és nemcsak a diákszínjátszóra járnak, hanem többször megnézik az előadásainkat is. Nem felszólításra természetesen. Kísérik a színház programját, járnak be segíteni a ruhatárban, jegyet tépni. Sokakat vonz ez a közeg, és nem feltétlenül lesz bármelyikükből is színész, és ez nem is baj. Csodálatos, hogyha érdeklődnek a színészet iránt, bár nem könnyű pálya, azt aláírom. Olyanok is vannak, akik nem színésznek mentek ugyan, de közel maradtak színházhoz, és színháztudománnyal, dramaturgiával vagy más effélével foglalkoznak.
Nyitókép: Szalai Verebes Judit Márta szerepében (Szabó Róbert felvétele)
