Bordó, bársonyos kabaré

A Chicago zenés előadást viszi színre a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. A próbákat a felújított színházépületben tartják, és a bemutatója is ott lesz, a tervek szerint március 13-án. Az előadást Mezei Zoltán rendezi, akivel az új épület egyik termében beszélgettünk. Mezei Zoltán korábban nagy sikerű, és nagy népszerűségnek örvendő zenés előadásokat rendezett, ilyen volt a Fekete Péter, a Ki tudja látsz-e még?, a Charley nénje, a Mágnás Miska, a Záróra és még sorolhatnánk. 
Miért pont a Chicagóra esett a választás? 
– A Chicagót több mint húsz évvel ezelőtt láttam, az Újvidék Színház tűzte műsorára. Magával ragadott, és azt gondoltam, bár egyszer én is rendezhetném. A vágy azóta is megmaradt, nem tettem le róla, csak elraktároztam magamban. Most ősztől visszaszerződtem a Népszínházhoz, ismét hivatalosan a tagja vagyok, és eljött a pillanat, hogy készítsünk valamit. Kaptam az alkalmon és Kovács Nemes Andor művészeti vezetőnek a Chicagót ajánlottam. Szerintem jó az, ha az ember hordoz magában egy ötletet, egy látásmódot, és az érlelődik benne. 
Rendezőként milyen megközelítést választottál? Hol tartanak a próbák?
– Most még bontjuk ki az egészet. Iszonyatosan nagy zenei anyagról van szó. Ez a darab szinte az elejétől a végéig zene. Egy igazi musical, vagy revü musical. Habár ami engem illet, jobban szeretem ezt is inkább a zenés színház felé irányítani. Fontosnak tartom a jeleneteket, a szöveget, a dalok tartalmát is. Ebben a műfajban ugyanis gyakran nem hagynak időt kibontani egy-egy jelenetet. Legalábbis nem úgy, mélyre ásva, mint egy drámai műben. Itt ezt néhány mondatban kell megoldani. Az utóbbi időkben ki is alakult egy nézet, miszerint a zenei játék könnyű, és a zenés előadás semmiről se szól igazán. Valakik a színre viteléhez is úgy állnak hozzá, hogy a dalok szóljanak jól, az a néhány mondat pedig ahogy sikerül. Az ilyen fajta hozzáállás leértékeli a zenés előadásokat. A szakma szemében főleg. Én úgy vagyok vele, hogy a maga hitelességében kell felépíteni minden karaktert, ha fél mondatot mond, két másodpercnyi jelenléte van, akkor is. Megpróbálni a zenékbe, a szövegbe belerakni a magunk, a karakter igazságát, és nem a poénokra menni, elviccelni, megúszósra venni, hanem tétre játszani. Ha pedig így állunk hozzá, nem is olyan könnyű. Emellett ne feledjük, hogy fizikailag megterhelő végig táncolni és énekelni ezeket a dalokat. Ezek a dalok zeneileg sem könnyűek. Az előadásunkban megelevenítjük a múlt század elejei jazz világát, annak füstösségét, csillogását. Ezt próbáljuk magunkévá tenni, és oly módon átadni, hogy a mai nézőhöz is közel álljon. Annak ellenére, hogy a Chicago száz évvel ezelőtt játszódik, mégis aktuálisnak tartom. A bulvársajtó térhódítását, a bulvárhírek manipulációját, ferdítését a jelenünkben is tapasztalhatjuk. Sőt, most az internet világában élve még inkább, amikor minden azon múlik, hogy kiről mit írnak, mit posztolnak. Kit tipornak el, mert rossz helyen volt rossz időben, vagy emelnek fel, holott nincs se tudása se valós teljesítménye, és hogyan hullámoztatja ezt a közélet, az üzleti élet, a show-biznisz, és így tovább. Tulajdonképpen erről szól ez a darab. 
A szereplőket illetően, hogyan épül fel az előadás? 
– Kezdjük azzal, hogy vannak a főszereplők, az énekes szereplők – furcsán hangzik, de a zenés műfajban ezt így mondjuk –, a csoportos szereplők, a tánckar és az énekkar. Mi ezt összegyúrjuk, és a szólistákat kivéve mindenki több szerepet játszik. Ezt már láthatták nálunk a nézők, szívesen is alkalmazom. Megközelítőleg húsztagú a szereplőgárda, sok külsőst is alkalmaztunk, és tizenöttagú zenekar kíséri az előadást.

Hogyan képzeljük el a produkciót az új térben? 
– Némiképp rendhagyó lesz, de a nézőink ezt is már megszokhatták, hogy szinte ők is az előadás részei. Belakjuk az egész színpadot, két egymással szemben levő nézőteret hozunk létre, a közepén négy méter széles megemelt kifutóval, ami végén lesz egy kisebb színpad, a kabaré színpada. Ott helyezkedik el a zenekar is, a nézőtér mellett, így élőben hallhatunk minden hangszert a maga hangján, kihangosítás nélkül. Ily módon a nézők közel lesznek a színészekhez, közelről láthatják a táncokat is. Ezzel a megoldással szinte filmszerűen, filmes hitelességgel tudunk játszani, ami számomra fontos, mert sok jelenet és helyszínváltás jellemzi az előadást. Most nem arra megyünk, hogy a díszletelemeket tologassunk, inkább egy-egy tárggyal, díszletelemmel jelezzük a térváltást. Ezek egyik pillanatról a másikra történnek, így a színpad egyik végén még ezt, a másikon már azt látjuk, a maga aprólékos részleteiben. Közben a kabaré bordó, bársonyos burkában, a rá jellemző fülledtséggel meséljük el ezt a történetet. 
Kik alkotják az alkotócsapatot? 
– A zenei vezető ifj. Kucsera Géza, aki párhuzamosan dolgozik a színészekkel, az énekesekkel és a zenészekkel. A szöveg terén Brestyánszki Boros Rozi az alkotótársam, a jelmeztervező Janovics Erika, a díszlettervező Salamon Luna, a koreográfus pedig Dunaveczki Éva, aki figyelemre méltó táncos múlttal rendelkezik, ő volt az első aki eszembe jutott a Chicago kapcsán, és nagy örömömre azonnal igent mondott. A főszereplők Hajdú Tamás, Kalmár Zsuzsa és Magyar Zsófia.
Mik az első tapasztalatok az új épületet lehetőségeit illetően? 
– Hatalmas a változás. Zavarban van az ember, amikor ide belép. Először is eltéved, mert az épület hatalmas és többszintű. Ha elindulunk az egyik folyosón, könnyen egy másik szinten találhatjuk magunkat. Mi is még próbáljuk feltérképezni. Nekünk is új, még nem laktuk be, de az, hogy vannak mosdók, öltözők, méghozzá zuhanyzókkal, az sokat jelent a számunkra. Minden szép, tiszta, új, minden működik, és van fűtés. Kulturált módon, a mai időktől elvárhatóan tudunk átöltözni, elmenni toalettre. Ez is nagyon fontos. A csipkegyárban már lassan bele is törődtünk ezek hiányába. Bizonyos értelemben azt a helyet is szerettem, nyilván ott is készültek jó előadások és tudtunk élvezetesen dolgozni, de össze se lehet hasonlítani az új színházépülettel. A csipkegyárban inkább túléltünk. Beázott, a mosdót jobb volt kihagyni, zuhanyzóról nem is álmodtunk. Ha hullott a vakolat, kicsit bemeszeltünk, ha megint, akkor újból. A színpad nem fért el a teremben, sok mindent megsaccoltunk, a várakozó színészek gyakran kétoldalt álltak, sokszor nem volt elég szék sem. Ott az energiánk nagy része ilyesmikre ment el. Itt pedig 21. századi körülmények közt dolgozhatunk. Nagyon jók a próbatermek, fel lehet állítani a színpadot, székekkel, fogasokkal, és elférnek a zenészek is. Arra fókuszálhatunk, amire kell. Bejövünk és a próba végéig a dolgunkkal foglalkozhatunk, nem pedig a tér hiányosságaival.