Agárdi Gábor, a Pannon RTV igazgatója, 2024-ben jelentette meg első novelláskötetét, Szalonspicc címmel, a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. A huszonnégy írást tartalmazó kötet Párizs különböző korszakain keresztül idézi meg a város hangulatát. Az interjúban a Szalonspicc születéséről és a történetek hátteréről beszélgettünk.
Járt már Párizsban?
– Igen, szerencsére többször is volt lehetőségem eljutni. Anyai ágon nagyapám testvérének a férje párizsi volt, így amikor meglátogattuk őket, a kilencvenes évek közepén, szüleimmel én is eljutottam a francia fővárosba. Később a feleségemmel tértem vissza. Mindkét alkalom különleges élményt adott. Párizs hangulatát igazából leírni sem lehet, akinek lehetősége nyílik rá, mindenképp menjen el, mert olyan kulturális élmény, amit szavakkal nem nagyon lehet visszaadni.
A kötet főszereplője Jules. Ki ő és kiről mintázta?
– A főszereplő egy idősödő vendéglátós, aki egy kis párizsi kávéházat üzemeltet. A karakter egy Párizsban található helyszín, a Mirabeau-híd környékén működő La Pietà nevű étterem élményeiből született. Ott láttam egy pincért, pontosabban egy teremfőnököt, aki a hozzáállásában és a kiállásában kísértetiesen emlékeztetett a nagyapámra, aki maga is vendéglátós volt. Így tulajdonképpen mindkettejükből mintáztam Jules alakját. A névválasztás sem véletlen: nagyapámat Gyulának hívták, így egyszerűen lefordítottam a nevét. A történetek pedig az 1910-es évek közepétől egészen a 2000-es évek közepéig ívelnek.
Kinek ajánlja elsősorban a kötetet?
– Mindenkinek, aki szeretne eltölteni néhány pillanatot a számomra kedves történetekkel. A novellák valójában kortalanok, bár talán kell hozzájuk egy kis érettség, hogy teljes mélységükben befogadja az olvasó. Többen mondták, hogy mivel rövidek, azt hitték, gyorsan átlapozhatók, de valójában ráhangolódást igényelnek. A történetek az életről szólnak: hétköznapi örömökről, csalódásokról, veszteségekről, a halálról és magáról az emberi létezésről. Gyakran idézem Miroslav Antić gondolatát: az ember életében két évszám van – a születés és a halál –, köztük pedig egy kötőjel. És hogy mi kerül ebbe a kötőjelbe, az nagyon fontos. A novellák tulajdonképpen erről a kötőjelről mesélnek.
Milyen szerepet játszanak az illusztrációk a kötetben?
– Remélem, hogy nagyon is sokat. Kanyó Ervinnel már korábban ismertük egymást, és amikor a Forum Könyvkiadó fiatal szerzőknek szóló pályázatán sikeresen szerepeltem, a szerkesztő javasolta őt illusztrátornak. A munkafolyamat során nem is találkoztunk: Ervin kizárólag a szövegek alapján dolgozott. Úgy érzem, nagyon jól elkapta a történetek hangulatát. A borító illusztrációja is szépen tükrözi a novellák világát – van benne némi abszurditás, mégis valós élményeken alapul.
Egy kép például nagyapám egyik emlékét idézi fel. Volt egy színész barátja, aki egyszer az eső elől egy kapualjba húzódott be. Nagyapám észrevette, lement hozzá, megfogta a kezét és berántotta: „Gyere, főzünk valami finomat.” Ennek a jelenetnek később szomorúbb felhangja lett, mert amikor utoljára találkoztam azzal a színésszel, már nyugdíjasként járt óvodákba fényképészekkel, és száz dinárért lehetett vele fényképezkedni. Szomorú látni ezt egy olyan ember esetében, aki korábban Hamletet és Othellót is játszotta – de hát ez is az élet része.
Hogyan alakult ki a kötet szerkezete, és miért pont huszonnégy novella szerepel benne?
– A pályázatra eredetileg kevesebb szöveg készült, de a szerkesztőm, Berényi Emőke javasolta, hogy lehetne még több is, mert nagyon olvasmányosnak találta az anyagot. Volt néhány kész vagy félkész történetem, ezeket is elküldtem, és végül ő állította össze a sorrendet – teljesen másképp, mint én. A legszomorúbbtól haladunk a legvidámabb felé.
Hogy miért pont 24 novella? Egyrészt azért, mert ennyi szöveg állt végül össze. Másrészt utólag rájöttem, hogy a számnak mégis van személyes jelentése: ha a 2-est és a 4-est összeadjuk, hatot kapunk, és az életemben több fontos esemény is ehhez a számhoz kötődik. Az egyik nagyapám 2006-ban hunyt el, a másik – akiről Jules karakterét mintáztam – 1996-ban. Egyik nagyanyámat pedig december 24-én temettük.
Bár nem foglalkozom számmisztikával, mégis érdekes volt felismerni ezeket az összefüggéseket. A hétköznapibb oka azonban egyszerű: volt 24 történetem, és mind fontos volt.
Melyik a kedvenc novellája a kötetben?
– Nagyon nehéz választani. Ahogy egy filmrendező mondta: mindig az a kedvenc, amelyiken éppen dolgozik az ember. Van egy írás, amely különösen közel áll hozzám, mert egy jó barátomhoz és az ő néhai édesapjához kötődik, de a címét nem árulnám el.
Őszintén szólva mindegyik kedves számomra – nem írtam volna meg őket, ha nem lennének fontosak. A folytatáson is dolgozom már, a kéziratot le is adtam a Forum Könyvkiadónak. Ha abból kellene választanom, akkor biztosan az utolsó történet lenne a kedvencem, mert reményt ad a folytatásra.
Nyitókép: Fotó: Agárdi Gábor archívuma
